OLVASÓI LEVÉL

Kényszer szülte büszkeség?

A március 5-én megjelent, Iveta Radičovával készített interjúra szeretnék reagálni. Egyetlen kivételtől eltekintve a válaszokkal és magyarázatokkal én is egyetértek. Azzal, amit a nyelvtörvénnyel kapcsolatban nyilatkozott viszont nem tudok megbékélni. Szlovákiához hasonlóan más országokban is van nyelvtörvény, de ez még nem biztosíték arra, hogy valaki megtanulja az adott nyelvet. Radičová nagyon negatív példát említ az egyetemisták köréből. Nekem is van két lányom, akik magyar tannyelvű alap- és középiskolát végeztek. Az idősebbik a prágai Károly Egyetemen tanult tovább pedagógiát, pszichológiát, angol és spanyol nyelvet. Nem tudott csehül, de ha ott akart továbbtanulni, meg kellett tanulnia ezt a nyelvet. A legjobb tanulók közé tartozott, jelenleg hat nyelven – egyebek között csehül is – folyékonyan beszél. De nem azért, mert ezt parancsolták neki vagy törvény írta elő. Én is nyolc évig dolgoztam Prágában, és soha nem voltak kommunikációs problémáim. Havonta jártunk továbbképzésekre, melyek természetesen csehül vagy szlovákul folytak. Így ha érteni akartam, miről beszélnek, meg kellett tanulnom a nyelvet. Soha nem volt konfliktusom szlovák vagy cseh munkatársaimmal, pedig tudták, hogy magyar vagyok. 69 éves vagyok, és elszomorít, amikor a szlovák média úgy fogalmaz, hogy „mi, szlovákok büszkék vagyunk” például erre vagy arra a sportsikerre. Régebben ezt úgy mondták, hogy „a szlovák állam polgárai büszkék”. Én például magyarként is büszke vagyok a szlovákok sikereire. Pedig erre nem kötelez semmiféle törvény. Kényszerrel nem lehet kierőszakolni az ilyesmit.

Boncz József nyugdíjas, Párkány