KÉZ, IRAT
Tökmagjankók
MIKLÓSI PÉTER
A szlovákiai politikai abszurd fejlődésének újabb állomásához érkezett a parlament. Tegnapelőtt, a hazafisági törvény elfogadásával, megünnepeltetett a tökmagjankók napja. Ehhez bizony kell egy rövid kitérő, hiszen egyik szemünk sír, a másik meg nevet. Sír, mert egyfelől, józan ésszel, megint kétségbeejtő, amit Ján Slota és aprószentjei sugallatára a kormányoldal a lakosság kiskorúsításában a parlamentben művelt; bár illúzióink – noha esetleg valaha voltak is – már rég nincsenek erről az alakulatról. Másfelől viszont kifejezetten röhejesek a politikai infantilizmusnak ezek a heveny, szűnni nem akaró lázrohamai, amint időről időre elkapják e társaságot és arra késztetik, hogy megint rossz fát tegyen a tűzre. Hiszen ahogy ez a koalíció egyre féktelenebbül, egyre esztelenebbül grasszál a törvényalkotási grundon, az a legkevésbé sem veszélytelen. (Akárcsak a Brüsszelig jutott hunok képviseletében az összeférhetetlenségi dagonya másik térfelén hergelő és a csoportban gyakorolt deviáns magatartás rossz hírét keltő, a Fidesz köpenye alól kibújt Jobbik!) És bár légyen szó az SNS-ről (vagy a Jobbikról), a Smerről (vagy a Fideszről), az erkölcsi kár mindannyiunké. Ezért nincs igazuk azoknak, akik szerint a szerencsétlen politikai klímát felmutató közírók állítólagos túlreagálása emeli önnön jelentősége fölé az inkább bagatellizálandó tökmagjankók garázdálkodását. S ami mindebben a legelszomorítóbb, maradva a hazai vizeken, hogy ez a friss himnuszjátszási akció csak egy a sorban, bárha több okból figyelemre méltóbb az eddigi akarnok modortalanságnál, a többi gyomorforgató hecckampánynál. Azért méltóbb komoly figyelemre, mert mintegy összegzése, zárszámadása a Szlovákiában 2006 óta lejátszódó történetnek. Mert mindegy, hogy kormányzati szempontból az utóbbi évek mely részletére pillantok vissza, az összes konkrét mozzanat ugyanarról szól, ugyanazt a stílust cifrázza. Slotának, Ficónak és Mečiarnak, a hőzöngő szlovákiai demokrácia Übü papájának dermesztő lényegét: az européer politika értelmében a totális semmit, a nemzetiségi tolerancia dolgában a kongó ürességet. Azt a fütykös bornírtságot, amellyel a nacionalizmus lovának nyergébe ült és 2006 nyarán belelovagolt a hatalomba.
Ne tagadjuk: idestova négy éve, hogy civil társadalomként – szlovákok és magyarok – keveset tettünk e koalíciós ámokfutás ellen. A „profi” parlamenti ellenzék pedig triplán ludas a helyzet ilyetén alakulásában, mert a béna és lelketlen, egymás iránt is bizalmatlan oppozíció Ficót csak kivagyi vezérnek, Mečiart öblös tehetségű veteránnak, Slotát szalonképtelen bohócnak tekintette, akinek italgőzös pojácaságain jókat lehet röhögni a parlamentben, meg persze a képernyő előtt; miközben a mélynemzetiek pártelnökének bor(ovička)issza one man show-ja a plurális társadalmi berendezkedés félelmetes gúnyrajzából csinált valóságot. Amiképp, sajnos, napjainkban már parlamenti szintű valóság a hazafisági törvény is, és vele az úton-útfélen eljátszandó, kényszeredetten magamutogató himnuszdömping. E jogszabályt az államfő nyilván fujarát: havasi pásztorsípot fújva fogja aláírni! Amúgy jelzésértékű, hogy ez a kötelező téboly épp április 1-jén, az áprilisi tréfák világnapján lép hatályba. Azt követően pedig nagy műsor lesz, ahogy e törvény szellemében a himnusz unos-untalan felcsendül majd az iskolában és sportpályán, üléstermekben és bizonyítványosztás előtt... Személyes véleményem viszont, hogy egy kompországban mindez vajmi kevés az üdvös hazafisághoz. Javaslom hát, a zengő himnuszt tegyék kötelezővé a kórházakban operáció vagy vérnyomásmérés előtt, a patikában receptátnyújtáskor, a diszkókban zenekezdéskor és a zárórát jelezve, a szépségszalonokban zsírlebontás, a színházakban minden felvonás, a sírkertekben minden temetés előtt, satöbbi... Hadd lássék-halljék jó messziről: himnusszal pihen a komp. Kikötötték: hallgat benne a sötétség.