Viszonymentők

MOLNÁR NORBERT

A szerencsétlenül járt hegyi turista nemzetisége, állampolgársága számít. Legalábbis ezt üzente a szlovák és a magyar külügyminiszter a közvéleménynek azzal, hogy a magas-tátrai Hegyi Mentő Szolgálatnak adta a magyar–szlovák Jó szomszédság és megértés elnevezésű közös külügyminiszteri díjat.

Félreértés ne essék: kalapot kell emelni a mentők tevékenysége előtt. Pórul járt embereket mentenek meg, nem érdekli őket, hogy az az ember önhibáján kívül került slamasztikába, vagy éppen nem vette figyelembe az előírásokat, és maga idézte elő saját helyzetét. Ha kell, éjszaka mentenek, ha kell, hóviharban, vagyis mindig, ha kell. És ezen van a hangsúly: mindig, ha kell. Nincsenek tekintettel arra, hogy a lavina fekete bőrűt, nyugdíjast vagy oroszt temetett maga alá. Végzik a dolgukat, néha embertelen körülmények között. Végzik a dolgukat. Ezért meg kell fizetni és becsülni őket.

A hegyi mentők most azért kaptak kitüntetést a két külügyminisztertől, mert megmentettek három magyarországi hegymászót, akiket maga alá temetett a lavina. Ez akár rendkívül hízelgő is lehetne, de egyben lealacsonyító is, hiszen azt is feltételezi, hogy ha munkájából kifolyólag egy szlovák megsegít egy magyart, már kitüntetést érdemel, márpedig ez a hegyi mentőkkel szemben minimum gonoszság. Bármilyen legyen is a szlovák–magyar viszony. Bármikor.

Juraj Herz cseh filmrendező, amikor tavaly megkapta a Cseh Oroszlán díjat, azt mondta, úgy érzi, ezzel már a koporsóba tették őt. Morbid. Ámbátor, nyugodtan érezhetnék a hegyi mentők is, hogy nekik több magyart már nem kell megmenteniük, több megbékélési díjat már úgysem kapnak. A két külügyminiszter logikája ugyanis ezt sugallja. Még szerencse, hogy a mentők nem politikusok. Ők tudják, mi a dolguk.

Valahogy nehezemre esik elhinni, hogy még a jelenlegi szlovák–magyar iszony közepette sem lehetett volna találni valakit Szlovákiában, aki legalább igyekezett valamit tenni a két nemzet jó szomszédságáért.

Jövőre, ha véletlenül alapítanának egy cseh–szlovák Jó szomszédság és megértés elnevezésű közös külügyminiszteri díjat, ismét kaphatnának egyet a hegyi mentők. Nem múlik el hét anélkül, hogy legalább egy cseh turistát ne mentenének meg a Tátrában. Aztán jöhetne a szlovák–orosz Egy kontinensen díj…

Félreértés ne essék, kalap le a hegyi mentők előtt.

Az eszmék védelmében

LOVÁSZ ATTILA

Választásokra készülve a politikai elemzők, publicisták, értelmiségiek általában a pártprogramot kérik számon, a marketingkommunikáció által már megrontott nemzedék inkább a kommunikációs stratégiákat figyelgeti, miközben a választók rendre olyan jelenségek mentén választanak pártot, amelyeknek nem sok közük van a választáshoz és gyakran még a józan észhez sem. Az 1990-es szabad választások után sokan gondolták, hogy kialakul egy szokványos nyugati politikai rendszer a maga pártjaival, világos volt már akkor is, hogy megjelennek a szélsőségek, de azok súlya nem volt számottevő.

Majd jöve 1992 és 1994, s mindkét esetben egy nem szokványos gyűjtőpárt szerezte meg a hatalmat. 1998-ban csak széles koalícióval lehetett a HZDS-t megverni, s mikor a koalíció elérte, amit akart, kormányt alakított, akkor a szerveződés első embere egy újabb nem szokványos pártot, az egykori ötös koalíciót ötvözni próbáló gyűjtőpártot szervezett, a mai SDKÚ-t. S aki az SDKÚ-t sikeresen megverte, újra egy olyan politikai tömörülés, amely ugyan önmagát baloldalinak és szociáldemokratának szeretné bemutatni, de a baloldalhoz az égadta világon semmi köze, a szociáldemokráciához meg pláne.

A kontinens keleti végein egyébként sem a szokványos nyugati pártstruktúrák jöttek létre. Nem, hiszen azon túl, hogy a negyven év kommunizmusa elég volt egy létező tradíció teljes szétzúzásához, az új tradíciók már a médiapolitizálás világában, az egyre erősödő politikai marketing idején születtek meg.

A politikai versengés plakát-, média- és kommunikációs háború lett, az ezredfordulót követően sokszor már a politikai elemzők is egy-egy megszólaló nyakkendőjét, ruhaszínét, szóhasználatát elemezték, nem mondanivalója tartalmát. A választókat a szimpátia és a düh keveréke motiválja, akinek meg az egészből elege van, nézi a Mojsej és Mónika típusú műsorokat (műsorokat?) vagy visszatér kedvenc olvasmányaihoz és zenéihez, és magasról fütyül az egészre.

Ha nem lenne annyira közhelyes, azt is írhatnánk, hogy a közéletből eltűnt az érték. Pedig így van.

A politikai csoportosulásoknál eszmét, konzisztens ideológiát és arra építő, logikus és olvasható programot keresni időpazarlás. Pedig amikor baj van (márpedig abban megegyezünk, hogy baj van), a technokratikus megoldások nem mindig jönnek be. Amikor mozgósítani kell tömegeket, akkor a technokraták csak rövid távon sikeresek. Amikor baj van, szükség van egy alapra, amelyhez vissza lehet nyúlni, amely alapkérdésekre ad meg válaszokat és lehetővé teszi, hogy értékek mentén szervezzük újra azt, amit újra kell szervezni.

Az ideológiák, az eszmék védelmében szólnánk hát. Nem olyan baj, ha azok megjelennek, az eszmei politizálást nem szabad szélsőséges futóbolondokra hagyni, mert ők hagyják el az eszmét elsőnek. Az eszmék mentén történő politizálás lehetőséget ad a meggondolásra, megfontolásra és a technikák kitalálására, ha azok éppen nincsenek. Nézze meg, tisztelt Olvasó, hol talál ma, a választási kampányban eszméket. Ha vannak, van reményünk, hogy ne kelljen azt mondanunk: jobb világ? Az már volt.