Kütyüvilág
MIKLÓSI PÉTER
Betartván múlt heti ígéretem, mely szerint kézcsók az összes párt jobb meg bal kacsójára, és szurkapiszkáimban kivonulok a nagypolitikából (hogy meddig bírom, kérdés), ma mindenesetre a köröttem dühöngő kütyümánia személyes aspektusáról szólok. Ugyanis régimódi tollforgató lévén nemcsak szövegszerkesztőt s válltáskában hordozható számítógépet nem használok, hanem maroktelefonból sem az érintőképernyős, WC-n is internetezésre alkalmas bunkofont, hanem csak a legegyszerűbb piros gomb, zöld gomb típusú lapul a zsebemben. Olyan, amellyel telefonálni lehet és nem fontoskodva a világot megváltani! Ennyiből talán már kiviláglott, hogy mind a mai napig örökíróval dolgozom meg kopogós írógéppel, úgy, mint valaha mindenki még a Bill Gates előtti időkben. Televíziózáshoz is tévékészüléket használok, s nem egy komputer képernyőjén „élvezem” például a politikusok vasárnap déli halandzsáit, illetve nem egy csodamodell csodamobil féltenyérnyi kijelzőjén követem autóvezetés közben is az olimpiát...
Szerintem íróembernek nincs mit szégyellnie azon, ha régimódi, vagy ha mesterségének címere az egyszerű golyóstoll. Olyasmi ez, mint a hajdan volt közmondás igaza: kabátom kopott, de nemes szívet takar.
Mondom mindezt, holott tudom: a világ manapság tele van kütyükkel, ami a többség számára természetes. Ami viszont – legalábbis szerintem — nem természetes legenda, hogy a rengeteg kütyütől könnyebb lesz a tanulás. Állítólag. Én bizony evvel a felfogással is perben állok, mert meggyőződésem: a szavakat, a nyelvtani szabályokat, az alapműveleteket és képleteket 2010-ben is egyszerűen be kell biflázni, mert ha „dobjuk” ezt a hagyományos tanulási formát, akkor a tudásunk mit sem ér. Igen, modernizálódni lehet, kísérthet közben a gyors és főképp könnyű tanulás mítosza — de a munkát nem lehet megúszni. Mert hiába terjed járványszerűen a vizuális játék, a videó, a minikomputer, nincs mese: az alapokat mindig kemény munkával kell megtanulni. A trükkös, gépiesített tudás törvényszerűen hézagos, amivel jobbára csak csődöt mondani, felsülni lehet. Sokféleképpen könnyíthető a tanulás, ám annak pótlása lehetetlen. Pedig kényelmes korunk efelé csábít, mondván, majd a komputer megoldja, ráadásul azonnali eredményt ígér. Készséggel belátom, a 21. századi civilizációnk ebbe az irányba löki az embert, a fogyasztói társadalmat; én mégis megfontoltabb körültekintést javaslok. Mi több (gondoljon rólam bárki bármit), én mindennek dacára egy „ósdi”, még a múlt századból származó tanácsot írok ide: a tudás szilárd s tartósan megmaradó alapjait a hagyományos magolás, illetve a papírral-tollal-ceruzával végzett tanulás hozza. És persze anyanyelven! Így nemcsak a tudnivaló ragad meg a fejünkben, hanem az is, hogy az igazi sikerhez kitartás kell; a komolyabb eredményekhez a feladatokkal való bíbelődés szükségeltetik. Meg annak tudatosítása, hogy nem ad(hat)om fel, ha elsőre, másodjára nem sikerül. Mondom ezt, bár ez utóbbi „macerát” a kütyük korában nyilván nehéz megszokni, elfogadni. Még mielőtt soraimat olvasva bárki pszichiáterért kiáltana, leszögezem: érzem, sokak szemében régimódian prédikálok. Mégis úgy vélem, hogy tudom, mit beszélek. Ugyanis annak idején én is élveztem, hogy feleltetés előtt fél éjjel bevágtam háromhavi leckét, ám pár napra rá már semmire sem emlékeztem. Ha viszont egy-egy tantárgyat keményen számonkérő tanár tanított, és óráról órára szadizott egy csöppet a jegyért, azt még ma is játszva, szinte hibátlanul tudom. Megérte a bíbelődés. Így utólag is.