Meddig tart még a szlovák–magyar viszály?
A 20. század meghatározó eseményei rányomták bélyegüket a kontinens országainak jövőjére, a nemzetek viszonyára a nem igazságosan elrendezett Európában. Most elégtételt venni a két háború, az 1956-os magyar forradalom, az 1968-as csehszlovákiai megszállás, a bársonyos forradalom által kialakult helyzetért, merénylet lenne közös európai jövőnk ellen. Csak a bizonyítható igazságok útján lehet és szabad cselekedni. Nem lehet indokolatlanul leöcsizni a kisebbet, a kisebbnek pedig tudatosítania kell, mekkora az a falat, amelyet még le tud nyelni.
De hadd folytassam a címben jelzett témát. Szlovák–magyar viszálykodás. Mindkét fél a másik rossz cselekedeteire szánt reagálásnak tekinti azon lépéseit, amelyek a viszálykodás alapját jelentik, és biztosítják a folyamatos feszültséget a békességre vágyó magyarok és a nem elfogult szlovákok számára. Ne azt firtassuk, ki kezdte.
Nézem, hallgatom, olvasom a szlovák–magyar viszálykodás példáit a médiában és a közéletben, tanúja és szereplője vagyok ezeknek a viszonyoknak szlovákiai magyarként. A békességre vágyók közül egyetlen szlovák és egyetlen magyar ember sem örül ennek az áldatlan állapotnak. A napokban a szlovák külügyminiszter kijelentette, hogy a szlovák–magyar viszálykodás sokkal régebbi keletű, mint maga Szlovákia. Végre egy fénysugár. Ezen el lehet indulni. Tudunk a bajról, lehet tenni ellene.
Ha valamit gyógyítani akarunk, diagnosztizálni kell a kórt. Biztos vagyok benne, hogy a történelembe kell visszatekinteni, mert a rossz szlovák–magyar viszony okai ott keresendők. Mivel csak azzal szeretnék foglalkozni, hogy a jelenünkben és a nem könnyű jövőnkben ne folytatódjon a szlovák–magyar adok-kapok, a múltról csak annyit szeretnék elmondani, hogy mindkét fél adott is meg kapott is, bár nem azonos arányban és súllyal, de ne most akarjanak egyenlíteni. Egyébként lehet, hogy pont az akar egyenlíteni, aki nem áll vesztésre. Ha lesz jövő, a történelem még kínálhat erre is lehetőséget. Háború nélkül. És akkor kitörhet a béke.
Meg kell találni azokat, akik akarnak és tudnak jó és tisztességes helyzetet teremteni a többségnek és a kisebbségnek is. Minden országnak van egy tárgyilagos feltételrendszere, amelynek szintjén életet, jólétet kell biztosítani minden polgára számára. Jogállamban egyébként is kötelező az esélyegyenlőség biztosítása. Ez a politikai elit feladata lenne, amely felhatalmazást kap a polgároktól a választásokon. Tehát arra, ami távol van a meg nem szűnő haragosditól, a rágalomhadjáratoktól és a véget nem érő médián keresztüli üzengetésektől.
A krisztusi példa jut eszembe, amikor a sokaság megkövezni készül a paráználkodó asszonyt. Mikor Jézus rászól a porba hulló nőt megkövezőkre: „az vesse rá ez első követ”, az ítélkezők leengedik a köveket, és lehorgasztott fővel távoznak. Jézus felsegíti az asszonyt és ezt mondja: „Ezentúl ne vétkezzél!” Meg kellene már egyszer húzni azt a vonalat, amelytől már nem kellene szaporítani a bajt. A bajt keresőket meg ki kellene hagyni a játszmából. Egy híres bohócnak volt egy ismert válasza –, amikor fokozatosan szedték el tőle a porondon a hangszereit: „Van másik!” És elővette újabb hangszerét. Lehet tanulni. Nem mindig a sima út a legjobb. Gyakran a keskeny, a meredek, a több áldozatot követelő a célba vezető. Mert lehet úgy is élni, hogy azt lessük mit mond, mit csinál, mit szeretne a másik ember s utána mindent elkövetünk, hogy ne úgy legyen ahogy ő akarja. Miért ne mondhatná a józan többség képviselője a kisebbség képviselőjének: „ez jó ötlet, együtt megcsináljuk, ez mindenkinek jó lesz!”
Jóba Mihály