Áthidaló megoldások
A múlt héten kiderült, az SaS nem kapkod legyek után – Richard Sulík és Bugár Béla pártjának násztánca elmarad. Akinek még voltak illúziói a szlovák politikai osztály természetét illetően, az meglepődik a lekezelést olvasva. Az idézett mondat Orbán Viktortól származik, aki kisgazda partnereiről nyilatkozott így, éreztetve a saját pártja és a kényszerű szövetséges közötti erőviszonyokat. A Szabadság és Szolidaritás a jobboldali térfél legerősebb szereplője szeretne lenni, ebben a törekvésben a jelenlegi politikai klímában a magyarok csak tehertételt jelentenek. A politikai racionalitás legyőzi az idealizmust, és bármennyire fájó, felrobbantja a hidakat.
Volt két hetünk, az illúziók két hete. Egy erdélyi blogger írta ezt az RMDSZ újbóli kormányzati szerepvállalásáról. Felidézte a forradalom utáni két hetet, amikor úgy tűnt, a Ceaucescu utáni Románia nem a nemzetállami úton megy tovább. Nagyon hamar jött a kiábrándulás, a születő demokrácia díszletei mögül felsejlő nacionalizmus, majd Marosvásárhely véres márciusa. Nálunk is kegyelmi pillanat volt 1989 és 1990 fordulója, de mire őszbe fordult a tavasz, már a nyelvtörvény vitáitól volt hangos a pozsonyi parlament. A Független Magyar Kezdeményezés, illetve utódpártja, logikus utat járt be a rendszerváltó szlovák partnerrel való közös listától az önálló induláson át a Magyar Koalíció Pártjába való betagolódásig. Az interetnikus szövetségkeresés lehetőségeinek kimerülése után következett a kisebbségi pártstruktúrán belüli önálló liberális pólus megteremtésének kudarca, majd az etnikai elvű politizálás kényszerű tudomásulvétele. A helyzet húsz év alatt mit sem változott, a Híd ugyanezt az utat fogja bejárni – azzal a különbséggel, hogy Bugár Béla pártjának még a kegyelmi időszak sem adatott meg.
A tényeken nem változtat, hogy a mély demográfiai hullámvölgyben lévő szlovákiai magyarságnak talán még soha nem volt ennyire szüksége a párbeszédet keresőkre, azokra, akik kilátnak a nemzeti összeborulás barikádja mögül. Az öncélú sérelmi politikával könnyen eljátszhatjuk integrációnk talán utolsó esélyét. A szilvapálinka szülte szlovák rövidlátásra nem válasz a borgőzös magyar nacionalizmus. Akinek csak ennyire futja, annak a múltját tisztelhetjük, de a jövőjét aligha látjuk. Gordiuszi csomónak tűnhet olyan áthidaló megoldást találni, amely egyszerre biztosít méltó politikai képviseletet és előremutató jövőképet a szlovákiai magyaroknak. Pedig a megoldás nagyon egyszerű, csak azzal tárgyalnak, aki mögött erő van, összefogás. Ez pedig felveti azt a kérdést, hogy az egység tíz éve alatt, mit és hogyan rontottunk el.
Az MKP háza táján – gyűjtőpártról lévén szó, ahol a liberálisoktól a nemzeti radikálisokig mindenki politikai otthonra talált – sokáig természetesnek tűntek a viták. Ám fokozatosan mind nyilvánvalóbbá vált, hogy az eszmei különbségek gyakran csak paravánul szolgáltak karriervágyak és lobbyérdekek párton belüli harcának. Mára távoztak az „elátkozottak”, a párt liberálisai, de vannak alapszervezetek, ahol a megosztottság mit sem enyhült. Van, ahol az évzáró gyűlésen éjszakába nyúlóan torzsalkodik a tagság. Vannak, akik a választási évbe fordulva akarják lefejezni az alapszervezetet. Azt hiszem, átfogalmazhatjuk Monteccucoli hadfelfogásról alkotott nézetét. A háborúhoz lehet, hogy elég a pénz, a politikához azonban bölcsesség is szükségeltetik. Az elmúlt tíz évben itt rontottuk el!
Nem megélhetési kuruckodókra és saját pecsenyéjüket sütögető marionett lobbyzókra van szükség, győzzön végre a józan ész, a közösségi érdeket szolgáló pragmatizmus! Ha a politikusból hiányzik a bölcsesség, a választó ítélkezni fog felette, otthon marad. Utólag majd elemezhetjük, miért jutott Jókai városa Marosvásárhely sorsára. Talán emlékeznek még néhányan, hogy a román pártok által indított Dorin Florea szoros versenyben győzte le a hivatalban lévő RMDSZ-es polgármestert, köszönhetően a magyarok megosztottságának.
Kolek Zsolt