Nem a világ vége közeleg
LOVÁSZ ATTILA
Húsz évvel később az árvízi jelentések után az első ünnepi hír arról szólt, hogy az enyhe időt és az árleszállításokat követően hányan választották már István napon a bevásárló centrumot, megpakolt kosarakat és autós csomagtereket láthattunk, marketingfőnökök elégedett nyilatkozataival megspékelve. Ja, meg azt, hogy vigyázzunk, mert nagyon ügyesek a zsebtolvajok.
Húsz évvel ezelőtt ajándékba kaptuk a szabadságot, egy teljes nemzedék szocializálódott diktatúra-élmény nélkül. Keresztények és keresztyének, pravoszlávok és ortodoxok várhatják szabadon a Megváltót, ateisták hirdethetik a szeretet ünnepét, a hedonisták meg a még nagyobb bulizást. Húsz éve mi magunk dönthetjük el, miként tesszük szebbé azokat a napokat, amelyek elválnak a hétköznapoktól, amelyek feltöltenek bennünket, amelyekre várva a munkahelyi hajsza és egymás lábának taposása a piacon elviselhetőbbé válik.
Tegyük föl a kérdést: jobb emberek lettünk? Ha a politikai kommentárokat nézzük, bizony nagy az elégedetlenség. A politikai kommentátor akár önkritikaként is megfogalmazhatja: napról napra ingerültebben félti a demokrácia vívmányait, az elmúlt hónapok térségbeli történései alapján egyre gyakrabban írhatja le, lezárul egy korszak, paradigmaváltás kell, rossz idők elé nézhetünk, ha nem szedjük össze magunkat. Ebben az évben többször is azt kellett itt írnom, hogy a helyzet nem rózsás, Európa keleti fele mintha háborúra készülne, de legalábbis szociális és etnikai feszültségeknek nézhetünk elébe. Akár önkritikaként megírhatjuk, nem egyszer afféle világvége-hangulatot közvetítünk, mert az események azt jelzik, nem tiszteljük szabadságunkat, életszínvonalunkat, életmódunkat, kultúránkat. Ki az „idegenekben, merániakban” látja a hibát, ki a szólás szabadságában, ki a demokráciában, ki a könyörtelen kapitalizmusban, ki a választók irracionális döntéseiben, ki pedig a mérhetetlen fogyasztói pazarlásban – s mindenkinek megvan a maga igaza. Pedig nem jött el a világ vége. Csak egy olyan kultúra van felbomlóban, amelyet néhány éve az előző helyett álmodtunk meg, s a kis „amerikai álmaink” nem valósultak meg maradéktalanul. Rettegünk a másságtól, pedig a bevándorlók nélkül néhány éven belül alig marad aktív nemzedék, amely az inaktív életszínvonalát garantálná. Egyre később, egyre kevesebb gyermek születik, mi meg egyszerűen nem készültünk föl arra, hogy ha ez nem változik, más kultúrák, más színek és nyelvek jelennek meg közvetlen szomszédságunkban, a szemben lévő házban, utcában, beindul egy következő nagy népvándorlás.
Megváltozik hát a világ, mert a világnak (nihil novum sub Sole) gondjai vannak. De a gondok nem a világ végét jelentik, csak valaminek a végét, amit hiába álmodtunk meg, nem tudtuk megvalósítani. Amit e sorok írójának nemzedéke sikeresen felrúgott, uram bocsá, elárult, aprópénzre váltotta, és a nagy eszmék, gondolatok ma senkinek nem kellenek.
Négy napja megjött a Megváltó. Évről évre megjön, hogy a megváltás üzenetét hozza, de semmit nem tesz meg nélkülünk. Az Úr szabad akarattal áldotta vagy verte meg Ádámot, s ebből nem enged. A mi kis világunk vége ellen csakis a mi kis megváltásunk jelenthet gyógyírt. De azt magunkban hordozzuk, és senki más nem fogja helyettünk megtenni. S bár szkeptikusan, mégis érdemes föltenni a kérdést: eljutott-e az idén hozzánk a Megváltó üzenete. Vagy csak a bejgli száradt ránk a kamarában…