Üzenet a jelenről és a múltról
MTI-ELEMZÉS
Hatvan éve Mao Ce-tung a hosszú polgárháborúban győztes kommunisták vezetőjeként a Tienanmen kapu emelvényéről deklarálta október 1-jén, hogy „a kínai nép talpra állt”, vége a félgyarmati sorsnak, a megaláztatás másfél évszázadának. Amikor Hu Csin-tao mai pártvezető ugyanonnan erre emlékezett, ez volt a kiindulópont. Az ünnepség középpontjában azonban az elmúlt három évtized páratlan fejlődése állt.
Aki a díszszemle és a felvonulás közvetítését nézte, az évtizedek óta rögzült rituálénak volt tanúja – csak minden eddiginél grandiózusabb és modernebb változatban. A Tienanmen kapu mellvédjén szigorú hierarchiának megfelelően felsorakozó vezetők és a teret betöltő tömeg, katonai parádé és felvonulás, az új vívmányokat bemutató életképek a Mao idején kialakult szertartást idézték. A fegyelemben lezajlott és csúcsfegyvereket felvonultató katonai parádé pedig az új világhatalom növekvő, korszerű erejét demonstrálta.
A portrék is üzentek. A felvonulók azoknak a politikusoknak óriási képét emelték a magasba, akiknek munkássága a hatalom folyamatosságát testesíti meg. Mao Ce-tung képe után Teng Hsziao-pingé következett. Róla minden kínai tudja: ő volt az, aki a Mao által elkövetett „hibák” – köztük a népi Kína legsúlyosabb politikai válságát okozó tízéves „kulturális forradalom” – után kivezette az országot a káoszból. Ő kezdeményezte a piacgazdasági reformot, s miközben a Szovjetunió összeomlott, Kínában a kommunista párt a legkényesebb pillanatokban is megőrizte monopóliumát.
A kínai nézők figyelmesen tanulmányozták a politikusokat: a ceremónia azt sugallta, a jövőben is ez a szűk kör lesz a meghatározó. A 70 éves évforduló ünnepségeinek jövendő irányítója bizonyára ott állt az emelvényen, mint tíz éve maga Hu.
Ami a KNK 60 éves történetét illeti, annak nemegyszer drámai állomásait a kívánatos harmónia jegyében, szelektálva idézte a hivatalos média, részletesen sorolva az első évtized országépítő állomásait, s az elmúlt 30 év dinamikus reformpolitikájának kibontakozását. A válságokra Hu elnök olyan formában utalt, hogy kiemelte: Kína a párt vezetésével úrrá lett a fejlődését fékező akadályokon, kudarcokon.
Az ünnep alkalmából közzétett hosszú kronológia ebben a szellemben foglalkozik a ma zsákutcának tekintett, hibás döntésekkel. Az ilyen utalások a terjedelem tizedét sem tették ki – sok eseményt nem is említettek, ahogy a listán szereplő konfliktusok áldozatainak számát sem. Ezt magyarázza az ünnepi alkalom – ám fontos tények nem véletlenül maradtak ki.
„Eltűnt” az 1958–62. évi „nagy ugrás”, ez a Mao által kezdeményezett, gazdasági katasztrófába és tömeges éhínségbe torkollott voluntarista iparosítási kísérlet. Az öt drámai évből egy eseményt tart említésre méltónak a kronológia: a tibeti felkelés leverését. Az 1966-76-os „kulturális forradalomról” annyi olvasható az összeállításban, hogy az azt meghirdető párthatározatot Mao fogalmazta, és hogy ez a tízéves mozgalom „a legsúlyosabb visszalépést és veszteséget okozta a köztársaságnak és népének”. A „négyek bandájának” – Mao ultrabalos környezetének – 1976-ban bekövetkezett letartóztatása pedig a „kulturális forradalom” végét jelentette.
Az 1989. évi Tienanmen téri véres eseményeket így summázza a történelmi vázlat: „Tavasszal és nyáron politikai vihar volt Pekingben és néhány más városban. A KKP a népre támaszkodva határozottan szembeszállt a nyugtalansággal, és lecsendesítette a pekingi ellenforradalmi zavargást. A szocialista államhatalmat megőrizték, a nép alapvető érdekeit megvédték, a reform, a nyitás és a modernizálási lendület folytatódott.”