Obama és Fico
MALINÁK ISTVÁN
Barack Obama nimbuszát a leghatékonyabban Barack Obama tudja lerombolni. Az amerikai elnök most nem fogadja az ott-tartózkodó dalai lámát, mert novemberben találkozik kínai kollégájával, Hu Csin-taóval, aki esetleg kifejezné a rosszallását. De a kínai–amerikai csúcs után Obama kész találkozni a tibeti vallási vezetővel – hangzott a védekezésnek is beillő, nem túl meggyőző amerikai külügyi magyarázat. Hogy mekkora hiba volt ez Obama részéről, azt Peking lelkendezése bizonyítja. A kínai külügy az amerikai elnök dicsérete mellett azt is hozzátette, a nemzetközi kapcsolatok normájává kell válnia a lámával való találkozó elutasításának. Ennek a teljesen abszurd, szinte már beteges feltételnek tesz eleget Obama, aki így lesüllyed Robert Fico és – hazai meg külföldi – társai szintjére. Nagyon rossz lenne a világnak, ha sokáig ott is maradna. Egyetlen normális ember sem rótta fel Nicolas Sarkozy francia elnöknek, amikor tavaly, az EU soros elnökeként fogadta a lámát, s Peking ezért lemondta az EU–kínai csúcsot. Mert a lámával való találkozó mára a demokrácia egyik politikai szimbólumává vált: szolidaritás egy törvénytelenül megszállt országgal és leigázott népével. Kína 1959-ben ugyanazt követte el Tibettel szemben, mint amivel majd húsz évvel ezelőtt Szaddám Husszein próbálkozott Kuvaitban, s ami miatt kitört az első Öböl-háború. Obama a beiktatása óta többször ígért teljesen új amerikai megközelítést, partnerséget meg kölcsönös tiszteletet a nemzetközi kapcsolatokban. Nos, ha ez az, amire gondolt, akkor sokan nem kérnek belőle.
Úgy tűnik, Obamának csak akkor van sikere, ha beszél – mint pl. Kairóban –, amint cselekszik, kudarcot kudarcra halmoz. De talán már a mondat első fele sem igaz. Hiszen nem Chicago rendezi a 2016-os olimpiát, ezért a koppenhágai beszéd sem volt siker. Sok kommentátor arról írt, hogy vége az Obama-nimbusznak. És bár a világ egyik fele azt állítja, hogy az olimpia nem politika, Obama Koppenhágában politikai kudarcot is vallott, mert éppen ő csinált belőle politikát azzal, hogy odament. Ha valahol az USA elnöke megjelenik, az mindig politika. A koppenhágai látogatás tehát hiba volt a részéről, igaz, nem túl komoly, az olimpia nem élet–halál kérdése, és az ügy legfeljebb a kárörvendezők lelkét masszírozza.
Sokkal komolyabb kudarcok érték a külpolitikája egyik sarokkövének kikiáltott tágabb Közel-Keleten. Az izraeli–palesztin béke messzebb van, mint a Bush-adminisztráció alatt volt, az ENSZ-közgyűlés alkalmából már nem követelte Izraeltől a telepbővítés leállítását. Netanjahu győzött, a palesztinok és az arab világ pedig dühös lett rá. Irán is közelebb került az atombomba előállításához, hiába kezdődtek meg tizennégy hónapos szünet után a 6+1 tárgyalások. Mert a lényeget, az urándúsítás leállítását Irán nem ígérte meg és soha nem is fogja, ez a diplomaták számára már egyértelmű. A hatalmas csalással újraválasztott Ahmadinezsádnak Genf csak arra jó, hogy legalizálja a hatalmát, erősítse otthoni pozícióját, amely ideig-óráig megrendülni látszott. És akkor még nem említettük a rakétapajzs lemondása miatt csalódott Kelet-Európát. Mert mindenki tudja, a pajzsnak nem katonai, hanem politikai ereje, üzenete volt a térségben minden területen és eszközzel terjeszkedni kívánó Moszkva felé.