Időkortyintás
MIKLÓSI PÉTER
Egymás után sorjáznak a Közép-Kelet-Európában húsz éve történt fordulat eseményeinek emlékei. Az osztrák–magyar határnyitás, az NSZK prágai nagykövetségére menekült kelet-németek ezreinek kiutaztatása és a berlini fal lebontása, végül a ’89-es novemberi „bársonyos forradalom” Csehszlovákiában – mindez az egykori szocblokk számára maga volt a kapunyitás Európára/Európába.
Erről akarok beszélni.
Mert mit jelentett nekünk Európa a Gottwald–Novotný–Husák-érákban? A szabadság illúzióját és a másik, legföljebb hallomásból ismert valóságot. Azokban az évtizedekben Európa rajtunk kívül létezett, legalábbis a mi számunkra, akik nem voltunk sem kiváltságos pártelit, sem a kiváltságos művészelit tagjai, és még rokonaink sem éltek Nyugaton. Ha szorgalmasan dolgoztunk és jól viselkedtünk, időről időre kaptunk kiutazási betétlapot, hozzá kevéske zsebpénzt, és elmehettünk Európába; esetleg Jugoszláviába, amely hozzánk képest félig Európa volt. Akkoriban nemigen gondoltuk, hogy jöhet olyan idő, amikor szabadon átjárhatók lesznek a határok. Apropó, határok! Én a nyolcvanas évek derekán jártam először „jugóban”, és akkor láttam először, hogy pár kilométerrel a csehszlovák határállomás előtt, még magyar területen, sok „cseszkó” autó állt a kukoricás mellett, hogy a kinn vásárolt magnókat, táskarádiókat, pulcsikat, sícipőket igyekezzenek ügyesen elcsomagolni a turkáló vámosok keze ügyéből. Szorongtunk, és nemcsak a határellenőrzés miatt, egyszerűen nehéz volt hazajönni. Túlságosan megtelt a tüdőnk egy más, szabadabb világ levegőjével... Aztán, 1989 után, mégiscsak változott a világ. Nemcsak útlevelünk volt, hanem akkor utazhattunk vele, amikor akartunk. Később útlevél sem kellett, elég volt a személyi. Európa egyre közelebb jött; öt évvel ezelőtt felvételt nyertünk az EU-ba, egy idő után pedig beléptünk a schengeni övezetbe. Őszintén szólva, számomra még mindig felfoghatatlan élmény, hogy Bergnél nem kell megállni, hogy az egykori Nyugat egykori kapujánál nincs határellenőrzés.
A múlt héten is „átugrottam” pár órára, és újra elfogott ugyanaz a valószerűtlen, szinte abszurd érzés: szabadon közlekedem, otthon vagyok Európában! Nagyobbakat lélegeztem, erősebben dobogott a szívem, örülni tudtam. Odafelé. Visszafelé viszont, immár sokadszor, eltűnődtem: vajon itt Szlovákiában birtokában vagyunk-e annak, amit európaiságnak vagy európai értéknek nevezünk. Csak szabadság van-e és ezzel a határok szabad átjárhatósága, vagy van működőképes demokrácia is – tehát tolerancia, szolidaritás, empátia és nyilvánosság. Ez utóbbi abban az értelemben, hogy van-e közös gondolkodás, erős civil társadalom, létezik-e a nézetek kölcsönösen higgadt kicserélése, az egymás álláspontját megértő és mérlegelő vita, normális közélet. Európa részének lenni ugyanis azt jelenti: megvalósítani ezeket az értékeket. Sajnos, erről egyetlen hazai párt sem beszél. Arról viszont annál többet, mennyire fontosnak tartják, hogy helyi, megyei, országos szinten épp őrájuk szavazzunk, mert az legitimálja a megválasztott pártképviselőket. Én viszont nem legitimálni szeretnék, hanem arra lennék kíváncsi, hogy önös érdekeiken, szűkkeblűségükön, nemzeti bezárkózásukon túlmenően milyen közös Európát akarnak. Helyi, megyei, országos szinten jó volna végre valamire és nem valami ellen szavazni – bár tudom, hogy ha nem kapaszkodunk a kisebbik rosszba, akkor a nagyobbikat és a még annál is rosszabbat eresztjük testközelbe.
Autózom hazafelé, és Bergnél ugyanazt a szorongást érzem, mint huszonvalahány éve. Európából jövök – hova is? Sajnos, oda, ahol egyetlen különbség van a húsz éve történtek és a ma között: 1989 novemberének politikusait egyetlen dolog egyesítette – a demokráciaszeretet; 2009 novemberének politikusait egyetlen dolog osztja meg – a hatalomszeretet.