A kutyafáját!
MIKLÓSI PÉTER
„Magyarország a magyaroké” – ez a mai magyarországi közéletben nem ténymegállapítás, hanem jelszó. E jelszó – Morvai Krisztina és egyre növekvő szélsőjobb tábora, illetve a valamivel kevésbé szélső jobb orbánisták radikálisai szerint – feladatot jelent és igényt: legyen Magyarország a magyaroké! Mert most nem az, legalábbis őszerintük, hiszen aki nem így gondolkodik, az nem magyar...
Mindezt pusztán azért hoztam szóba, mert Szlovákiában a Fico-kormány a fenti lózungok hallatán csalánkiütést kap, és a magyar nacionalizmus veszélyeivel riogat, miközben nemcsak ugyanazt papolja, hanem Európa szégyenére meg is teszi, amit a Jobbiknál és a Fidesz szónokainál „odaát” kritizál. A Fico-kabinet 2009 júniusában elfogadtatott a parlamenttel egy olyan nyelvtörvényt, amelynek minden paragrafusán átsüt a gyűlölet. No meg az üzenet: Kedves önző, konok, anyanyelvedet bátran használó tipikus szlovenszkói magyar! Ne hidd, hogy a szlovák nemzet legjobbjai azt szeretnék, hogy a szülőfölded a Tiéd is legyen. Majd akkor lesz a Tiéd is, ha a tipikus felföldi magyarból igazi szlovák(iai) patriótává válsz. Olyanná, akinek nem fontos az anyanyelvhasználat s hajlandó leszel azt zárt ajtók mögötti konyhanyelvvé csonkolni, és lemondva az egyetemes, emberi értékekről, jogról, igazságról nem ismersz fontosabbat a többségi nemzet érdekénél. Mert, kedves szlovenszkói magyar, tartsd szem előtt: Szlovenszkó a szlovákoké! Így hát ne légy oly módon hazaáruló, hogy nyelvhasználatodban is egyenrangú polgárként akarod magad otthon érezni saját szülőföldeden; mert az ilyen polgár nem is állampolgár, hanem szlovenszkói magyar harcos irredenta. Márpedig ebben az országban a szlovák a gazda, a többi, főként, ha magyar, megtűrt. És ha nem értesz az első szóból, e logika kifejthető bővebben is, elvégre elég Tisóra meg Husákra visszapillantani: az egyik fasiszta, a másik kommunista diktatúrát menedzselt, de legalább ápolták a nemzeti érzést! Ha sok minden rossz volt is, mégiscsak jó volt szlováknak lenni: lehetett gyűlölni a zsidót, majd a magyart!
Erre mondja – akár közhivatalban is anyanyelvén – a magyar: a kutyafáját, mindez már sok a jóból! Sok, mert a nyelvlopás parlamenti szentesítése után világos: tarol a söpredékerőszak; úgy tűnik, immár minden skrupulus nélkül szorongat az államnacionalizmusban tobzódó hatalom. S bár demokrataként manapság már szlováknak sem könnyű lenni Szlovákiában, szomorú tény, hogy ugyanitt magyarnak lenni még nehezebb. Nemcsak jellemre s gerincre van hozzá szükség, hanem birkatürelemre is, elvégre 2006 nyara óta szemrebbenés nélkül packázik velünk mindenki, aki úgy véli: ezért majd aranybetűkkel jegyzik nevét a fiatalka szlovák állam krónikájában. Az államhatalom lépésről lépésre zsugorítja a szlovákiai magyarság egy valós demokráciában természetesnek tekintendő jogait. Sőt! Újabban ármánykodó blöfföléssel és retorziók kilátásba helyezésével már provokál is – a nyílt ellenségeskedés, a folyamatos jogszűkítés, az egyre nyíltabb asszimiláció szándékával. Snassz, de pontos magyarázat, hogy az erőszakra, a hengerlésre épülő nemzetállam letéteményesei vannak hatalmon. Ami itt külön figyelmünkre érdemes, az a részletekből összeklappoló dilemma: eljő-e a nagy „árverés”, azaz az avítt, a 19. század molycakkozta eszméinek romjain össze tudunk-e fogni szlovák, magyar és felföldi magyar demokraták?
A kutyafáját!