Nyílt nap
JUHÁSZ KATALIN
Június 26-án kitárultak a pozsonyi Grassalkovich palota kapui azok számára, akik kíváncsiak, hol székel, ebédel, tárgyal és dolgozik a szlovák államfő. Mivel még nem jártam odabent, elhatároztam, megnézem magamnak a helyet. Rábeszéltem két havert, hogy ne egyedül részesüljek e látványban, meg lehessen vitatni valakivel az elményeket.
Némi sorbanállást és motozást követően besétáltunk a palotába. A kézitáskák kiforgatói elsősorban cigarettát és rágógumit kerestek. Nyilván nem vették volna jó néven, ha rágyújtottam volna az elnöki palota kertjében, vagy ha viccből rágót ragasztottam volna valamelyik fontos székre, kilincsre.
Hazudnék, ha azt állítanám, nem tetszett, amit láttam. Főleg a pazar csillárok és a békebeli székek, fotelok nyűgöztek le. Az elnöki palotát ezen a napon úgy rendezték be, mint a shönbrunni kastélyt, nyilak mutatták a menetirányt, tájékoztató táblák ismertették a látnivalókat, az álmélkodók hada pedig bekukkanthatott a fogadószalonba, tárgyalóterembe, a kék szalonba, az államfő dolgozószobájába és privát ebédlőjébe. Valami azonban végig bűzlött.
Tizenöt éves utitársam rögtön kiszúrta, hogy az elnöki íróasztalon nincs számítógép. Hogyan dolgozhat itt az elnök úr? – tette fel az ártatlan, ám logikus kérdést, amelyre kapásból senki sem tudott volna válaszolni. Másik, huszonéves kísérőmnek az tűnt fel, hogy az elnöki dolgozószobából hozzávetőlegesen száz métert kell gyalogolni a vécéig, ha az államfő tényleg ott pisilne, ahol azt az ajtón látható figura jelzi. Nálam pedig az elnöki fogadószobában pompázó „ikeás” virágcserép és benne a művirág verte ki a biztosítékot. Egy idő után mindhárman kezdtük azt hinni, hogy az egész csak szemfényvesztés, ezeket a helyiségeket direkt nekünk, bámész honpolgároknak rendezték be erre az egy napra, és az „érdemi munka” azokban a jól felszerelt, emeleti irodákban zajlik, ahová nem engednek minket.
A túra végén a palota kertjében találtuk magunkat, ahol a biztonságiak mutogatták fegyvereiket. Arrébb sört csapoltak, a kert végében felállított színpadon ifjú néptáncosok ropták. Aztán észrevettük a testőrök gyűrűjében dedikáló Gašparovič urat. Hosszú sor állt előtte, ő pedig mosolygott, viccelődött és kedélyesen autogrammokat osztogatott. Egy japán turistacsoport tagjai láthatóan oda-vissza voltak a gyönyörtől. Nekem meg végig az járt az eszemben, mennyire másként szemlélnék itt mindent, ha valaki más ülne és dedikálna most itt a kertben, nem ez az idegesítő fazon, aki még jó ideig az én elnökömnek is mondhatja magát.
Bárcsak japán lennék, és nem tudnék semmit a szlovákiai belpolitikáról...!