Štefan Harabin és az értékek válsága
ĽUBA LESNÁ
Az ellenzék, számos civil szervezet és a sajtó fölháborodott azon, hogy Štefan Harabin igazságügy-miniszter nemrég a Legfelsőbb Bíróság elnöke lett. Az első számú kétely azért merül fel, mert a legfelsőbb ítélő szerv elnöki posztjára kormánytagként kandidált, azaz magas politikai funkcióból. Jogos az attól való félelem, hogy a kormánykoalíció egyik pártjának (HZDS) tagja képes-e új posztján pártatlan lenni, ahogy azt elvárják a Legfelsőbb Bíróság vezetőjétől.
Kétségeket ébresztenek azonban azok az ügyek is, amelyek Harabinhoz kapcsolódnak. Néhányat felsorolok.
Tavaly nyáron a sajtóban megjelent egy telefonbeszélgetés átirata. A beszélgetés a drogkereskedelemmel vádolt Baki Sadiki és Harabin közt folyt le, Harabin akkor a Legfelsőbb Bíróság bírója volt. A beszélgetés átiratának Harabin elődje, a KDH parlamenti képviselője, Daniel Lipšic szerint a Sadiki elleni vádirat részének kellett volna lennie. Harabin azonban a parlamentben azt mondta, Lipšic minden szava hazugság, és hangsúlyozta, hogy Sadiki vádiratában semmi hasonló szöveg nincs. „A főügyész azt mondta, hogy semmi sincs. És én hiszek a főügyésznek” – húzta alá Harabin a parlamenti hozzászólásában.
Dobroslav Trnka főügyész azonban a sajtónak megerősítette Lipšic szavait. Harabin volt az, aki ezek szerint nem mondott igazat. Már maga az a tény, hogy egy bíró – akiből később igazságügy-miniszter lett – és egy drogkereskedő közt ilyen kényes kérdésben folyik párbeszéd, elég lenne a fejlett demokratikus államokban, hogy a miniszter lemondjon. Szlovákiában nem így történt. Harabin maradt a posztján. Harabin még akkor is funkciójában maradt, amikor egyértelmű antiszemita kijelentéseket tett Lipšicre.
És néhány nappal ezelőtt a bírói tanács, amely megválasztja a Legfelsőbb Bíróság elnökét, gondolkodás nélkül, egyhangúlag megválasztotta Harabint.
A politikai elemzők, az újságírók és az ellenzék egyetértett abban, hogy Harabin megválasztása a Legfelsőbb Bíróság élére arról tanúskodik, hogy a szlovák bíróság nincs a helyzet magaslatán. Megválasztását úgy értelmezik, ezzel is igazolják, hogy az igazságszolgáltatás képviselőiből hiányzik a törvény joga iránti vágy.
Ezzel csak egyetérthetünk. A szlovák igazságszolgáltatás rossz állapotáról Ľudmila Cervanová gyilkossága jut eszembe. A fiatal orvostanhallgatót 1976 júliusában ölték meg, 1983-ban a szocialista igazságszolgáltatás hét nyitrait ítélt el az ügyben. Sok éves börtönbüntetésre ítélték őket, noha a nyomozók egyetlen megfelelő bizonyítékot sem találtak ellenük. Csupán néhányuk vallomása szólt ellenük. A rendszerváltás után, kilencvenben a Szövetségi Legfelsőbb Bíróság szabadlábra helyezte őket, mert megállapította, hogy a rendőri és a bírósági szervek 70 kérdésben hagytak kétséget a nyitraiak ügyében. Az elítéltek elmondták, hogy a rendőrség brutális nyomást gyakorolt rájuk, és a vallomást kikényszerítették belőlük. Az embertelen bánásmódról nemcsak az elítéltek, hanem az ügyben szereplő tanúk is vallottak.
2004-ben a lőcsei rendőri archívumból több mint 3000 oldalas bizonyíték került elő, amely azt igazolta, hogy a nyitraiak közül senki sem követhette el a gyilkosságot, vagy másként keveredett bele az ügybe. A bizonyítékokat a nyolcvanas évek elején az illetékes rendőrök eltitkolták, és elrejtették a rendőrségi archívumban.
A szlovák igazságszolgáltatás azonban nem volt hajlandó foglalkozni ezekkel a bizonyítékokkal. 2006 decemberében a szlovák Legfelsőbb Bíróság megerősítette a szocialista végzést, és a nyitraiakat ismét elítélték. Kettőt közülük börtönbe küldött. Akik szabadon maradtak, hazugságvizsgálatnak vetették alá magukat. Hogy az eredmény a lehető legobjektívebb legyen, a vizsgálatot egy amerikai szakértő, Patrick Coffey vezette, aki Szlovákiában a Nemzetbiztonsági Hivatal munkatársainak tartott tanfolyamokat. Coffey a vizsgálat után határozottan kijelentette, nincs közük a gyilkossághoz. Mégsem történt semmi. Ľudmila Cervanová meggyilkolásával már sem az ellenzék, sem a civil szervezetek, sem a sajtó nem foglalkozik.
Milan Andrášik, aki ártatlan az ügyben, ma is börtönben van. Lipótváron – anélkül, hogy a közvélemény a legcsekélyebb érdeklődést mutatná iránta – számolja a napokat, az órákat, amikor végre hazamehet. A Lőcsén talált bizonyítékokkal sem foglalkozik senki.
Harabin megválasztása görbe tükröt tart az egész szlovák társadalom elé. Az elé a társadalom elé, amelyet hidegen hagy a hazugság, a bíró és gyanús alakok kapcsolata, az antiszemita kijelentések. Mintha a szlovák társadalom már lemondott volna az igazság győzelméről, az igazságról, a kisebbségek egyenlőségéről.
Štefan Harabin megválasztása a Legfelsőbb Bíróság elnöki posztjára csak egy példa arra, hogy a szlovák társadalom nemcsak gazdasági, hanem főleg értékválságban szenved.