Háborúzhatunk

LOVÁSZ ATTILA

Háborúzhatunk. Ezt üzente kormányfő a kereskedelmi bankoknak, s a kijelentés oly fontosnak tűnt, hogy lapunk egyik napjának kiemelt mondata lett. Nagyon helyesen. Ha a kormányfő hadat üzen az ország kereskedelmi bankjainak, nagy baj lehet. Első pillanatban azt is gondolhatnánk, a koalíció klientúrájának finanszírozásával van baj, ilyenkor szoktak a nagypolitikában nagyokat mondani.

Anno a harmincas években valamelyik tanácsadó arra figyelmeztette Sztálint, nem volna jó ujjat húzni X. Y. állam diplomáciájával. Mire Sztálin megkérdezte: s X. Y.-nak mennyi hadosztálya van? Most mi is föltehetnénk a kérdést: vajon Robert Ficónak hány hadosztálya van? Kormányfőként e kis országban aránylag nagy hatalommal rendelkezik. Belügyminiszterének és rendőrfőnökének köszönhetően az ő szája íze szerint lép az egyébként függetlennek megfogalmazott rendőrség, a minisztériumok vagy a titkosszolgálatok szót fogadnak, itt-ott baj van a függetlenségüket komolyan kezelő intézményekkel, de az csak átmeneti gond, bárki a Távközlési Hivatal igazgatójának sorsára juthat. Ma még úgy néz ki, hogy a nagy támogatottságú kormányfő mondhat bármit. De nem sokáig.

Tételezzük fel, hogy valóban háborúzni kezdünk a kereskedelmi bankokkal. Azokkal, amelyek a nemzetgazdaság túlnyomó, 90 százalékát meghaladó részét finanszírozzák. Azokkal, amelyek a szlovák deformált lakáspiaci modellben a lakásépítés egyetlen letéteményesei. Azokkal, amelyek betétesei és ezt követően hitelei nélkül ma az állam sem tudná megoldani intézményeinek pénzelését. Persze, a bankok mindezt nem karitatív munka keretében végzik, nagyon szépen keresnek rajtunk. De ha a lakossági bankbetétek, hitelek, pénzügyi szolgáltatások drágák és esetenként indokolatlanok, akkor első körben segít a piaci verseny (van már bank nulla eurós kezelési költséggel és nulla eurós átutalási díjjal), s ha ez nem elég, van pénzügyi felügyelet, és az állam kezében van a bankszektor szabályozása is. Ha viszont ez a szabályozás a bankok kereskedelmi érdekeit sértik, tehát amikor szabályozásból háborúzásba megyünk át, akkor esetleg előveszik a háromeurós, kínai piacon (nem az elnöki palota előtt) vásárolt zsebszámológépet, és ha a vonal alatt negatív szám jelenik meg, simán kivonulnak a piacról. Persze, Fico örömmel látná itt az állami bankokat, hiszen akkor leszólhatna, Józsi vagy Jakab kapja-e a hitelt, de az állami pénzintézetek hatékony működéséről a kilencvenes évek 128 milliárdos minősített hitelcsomagja önmagáért beszél.

Könnyen támadhat az az érzésünk, hogy Fico mindig és mindenkivel háborúzni akar. Hiába állítja, hogy a sajtó az ő ellensége, mert akkor úgy látszik, korifeusai nem vették meg a lapokat, amikor egy ország gazdasági elemzői pl. azért dicsérték kormányának első jó lépését, mert azzal a nyugdíjalapok kezelési költségeit nyereséghez kötötte. S hogy egyéb szabályozásáért miért nem dicsérik? Hát, talán azért, mert az nem jó. Nem jó a sajtóval hadban állni, a bankokkal sem, a nyugdíjalapokkal sem, meg a civil szférával sem, nem jó hadban állni a független intézményekkel, mert egyszer csak azon veheti észre magát, hogy hadban áll a választókkal, az állampolgárokkal, és azt nagy példaképének, az államalapító V. M.-nek sem nézte el a választók nagyobbik része.

Háborúzhatunk. Persze. Meg kell nézni, hány hadosztály áll harcra készen, és azok veszteségeit pótolja-e egy sikeres hadjárat megannyi hozadéka. A clasuewitzi stratégiaelméletnek ez az alapja. De ugyanaz a Carl von Clausewitz említette először a hadtudomány történetében, hogy egy „győzelmet is el lehet szenvedni”. Fico háborújának a kereskedelmi bankokkal egyetlen igazi vesztese lehet: az állampolgár.