Seggberúgások hete
MÓZES SZABOLCS
Három a magyar igazság és egy a ráadás – gondolták Bugárék, és a közmondással fordított sorrendben hátat fordítottak pártjuk frakciójának. Az exelnökéket egy héttel megelőző Simon volt a ráadás – mert ráadásként ő nemcsak a frakciózást fejezte be, hanem a pártnak is búcsút intett –, majd e héten jött a három „magyar igazság”. A hasonlat csak azért sántít, mert nehezen lehet a távozókat igazságnak nevezni, mint ahogy a maradókat is. A legújabb szlovmagy tragikomédiához kellett egy maximálisan alkalmatlannak tűnő pártelnök, aki szavakban ugyan a megtestesült „elegancia” és „konszenzus”, a valóságban legfeljebb csak imitálja azt, amit tennie kellene. Vezetnie azt a kócerájt, melyet pártnak hívnak. A másik oldalon pedig egy vérig sértődött exelnököt láthatunk, aki két éve nem tud belenyugodni, hogy elvették tőle a játékszerét, a pártelnöki posztot. Pedig már az ominózus, a sértődöttséget megalapozó pártkongresszus előtt megmondta, 2010-ig abbahagyja, elmegy, mert meghallotta az idők hívó szavát, s tudja, át kell adnia a stafétabotot. Miután két éve a kongresszus küldötteinek többsége idő előtt kiragadta kezéből azt a bizonyos stafétabotot, már nem teljesen úgy viselkedik, mint aki egy év múlva valóban veszi a kalapját.
Lehet spekulálni, hogy mi lesz a végkifejlet, de alighanem csak két dolog történhet a Bugárék által határidőnek szabott május 16-ig. Seggberúgás vagy önseggberúgás – vagy a tehetetlen pártelnök távozik posztjáról, vagy a sértődött expártelnök és tábora egykori pártjából. Ha Csáky a helyén marad, a frakcióból való távozás után a pártból is menniük kell, ha nem akarnak segget csinálni a szájukból.
Kérdéses, mi, választók melyik esetben járunk jobban. A két fél harcát nézve úgy tűnik, az érintettek végleg elszakadtak a realitástól: a pártéletet és a valós problémákat elválasztó kerítésen túl nem látnak. Pedig a választók számára ott kezdődik s végződik az élet.
A hét legnagyobb önseggberúgása Iveta Radičová nevéhez fűződik. Két hete még az ellenzék sötét egének egyetlen ragyogó csillaga volt, belé vetette hitét az elit és a vezérgyártó megmondóemberek nagy része. Majd jött, félrenyomott (egy gombot) és ment. Mert mennie kellett, ha még egyszer vissza akar térni. A félreszavazás jelenti a keserű véget. Ami még kezdet is lehet, de az illető aligha tervezte így.
Három pártbeli törzstag távozása, a legnépszerűbb ellenzéki politikus (átmeneti?) bukása talán elég is lett volna erre a hétre, ám Robert Fico nem lenne Robert Fico, ha nem próbálta volna meg mindezt überelni egy még ütősebb, kikényszerített, félig végbevitt seggberúgással. A kormányfő egyszerre volt szenvedő alany és rugdosó. Miniszterelnökünk hátsó fertályát először valószínűleg a brüsszeli illetékesek rugdosták meg – rámutatva a faliújságtender nem éppen kóser mivoltára –, majd Fico hazatérve a reá mért rúgást sebtében továbbította annak, aki ez ügyben a leginkább megérdemli.
Nem, nem az építésügyi miniszternek, hanem pártbeli főnökének, Ján Slotának. A szürke pártkatona Igor Štefanov miniszter személye nem oszt, nem szoroz – helyette Slota akármikor talál új tárcavezetőt –, ám a 3 és fél milliárd koronás szerződés felmondására kiadott kormányfői ultimátum egyenesen a pártelnök elementáris érdekeit – magyarán az ő és hűbéresi-baráti köre pénztárcáját – érinti.
Katonáéknál azt, ami Ficóékkal történt, a „zuhanó szar törvényének” szokták nevezni. A kérdés csak az, kinek a fején landol végül a kaki. Félő viszont, hogy a végállomás az állampolgár kobakja lesz, aki adóival fizeti meg az úri hancúrozást.