Kutyaharapást szőrével
GÁL ZSOLT
2009-ben igencsak borúsak a globális kapitalizmus kilátásai. A helyzet legnagyobb paradoxonja, hogy – a recessziót enyhítendő – a beavatkozó kormányok többsége a válságot kiváltó legfőbb okkal, a hitelből finanszírozott túlköltekezéssel próbálja orvosolni a bajokat.
A válság az Egyesült Államokból indult ki, és a legfőbb előidéző a szövetségi kormányzat és a lakosság növekvő eladósodása volt. A XIX. századi klasszikus kapitalizmus időszakához képest alapvető változás következett be a gazdasági rendszer szerkezetében és a szereplők viselkedésében. Bő egy évszázada a kormányzat gazdasági szerepe minimális volt, a nemzeti jövedelem egytizedét osztotta el a költségvetésen keresztül, miközben az államháztartási hiányt nem tekintették elfogadható eszköznek (a háborúk finanszírozásának kivételével) és ezért az államadósság is minimális volt. A lakosság is csak addig nyújtózkodott, amíg a takaró ért, a hitelből való fogyasztási célú költekezést felelőtlenségnek tekintették, az ideál a takarékoskodó, a nyereséget a termelésbe visszaforgató vállalkozó volt. Emellett az aranystandard rendszer miatt a nemzeti bankok csak annyi pénzt bocsáthattak ki, amennyire aranytartalékok formájában fedezetük volt.
Ezzel szemben a XX. század végétől a fogyasztás minden áron filozófiája vált dominánssá. A kormányok az eladósodás árán túlköltekeztek, a lakosság széles rétegei szintén, a jegybankok meg az aranystandard híján sokszor túlzottan növelhették a pénzkínálatot, olcsó hitelekkel árasztva el a kereskedelmi bankokat, amit azok továbbkölcsönöztek a vállalkozásoknak és a lakosság széles rétegeinek. Mindezt azért, hogy nőjön a fogyasztás és a gazdaság, mert ha véletlenül visszaesik a bruttó nemzeti termék, akkor képletesen szólva összedől a világ, főként az újraválasztásukért kampányoló politikusok számára. Míg a kapitalizmus klasszikus korszakában jóval gyakrabban fordultak elő az átmeneti visszaeséssel vagy stagnálással járó időszakok, addig az elmúlt évtizedekben ezek minden áron való elkerülése lett a szent cél. Eleinte John Maynard Keynes brit közgazdász javaslatára a kormányok (az 1929–33-as nagy világgazdasági válságot követően) a recesszióból való kilábalás vagy a visszaesés megelőzése érdekében folyamodtak a költségvetési túlköltekezéshez. Elvileg a hiányt a gazdasági növekedés idején többletnek kellett volna követni, így a Keynes által javasolt politika a gazdasági ciklusok ellenében, azoknak a kilengéseit tompítva hatna, a költségvetés hosszú távon egyensúlyban lenne. Elvileg. Csakhogy a politikusok rászoktak a hiányra, mint a kábítószerre, az elmúlt két évtizedben a legtöbb nyugati országban szinte folyton költségvetési hiány volt, a gazdasági növekedéssel párhuzamosan. Amerikában ehhez járult a lakosság túlköltekezése, és az ezt kísérő egyre nagyobb eladósodása. 2007 második felétől ez a modell omlott össze kártyavárként először az ingatlanpiaci lufi kipukkadásával, majd a bankrendszer megroggyanásával, ami átgyűrűzött a reálgazdaságba is.
Itt léptek közbe a kormányok, a fő céljuk a recesszió enyhítése és az abból való kilábalás. Hogyan? Még nagyobb túlköltekezés és adósságok segítségével. Ha sikerül is kirángatni a gazdaságot a válságból a méreg legyen az orvosság elve alapján, hosszabb távon akkor is alapvető változásokra van szükség. Fenntarthatatlan a hitelekből finanszírozott fogyasztás örökös növelésén alapuló modell. A jövőben a nyugati kapitalizmust végleg maga alá temetheti az állami és lakossági túlköltekezés és a jegybanki olcsó hitelezés múltban megszokott kombinációja, ezért vissza kellene térni az ezt megelőző korszak alapelveihez. 2009-ben és a rákövetkező években kiderül, hogy ez sikerül-e.