Egy vagány az autóban
NÉMETH ZOLTÁN
Nem tudom, láttak-e már jakcsordát, amikor az állatok a jéghideg tibeti szélviharban egymás mellé húzódnak, hogy így védekezzenek a maró hóförgeteg ellen. Körülbelül hasonló pozícióba rendeződtek egy buszmegállóban a huszonegyedik század individualista egyedei: emberek, akik szinte elviselhetetlennek érezték a tető alá kétszeres sebességgel bevágódó viharos szelet. Valahogy minden összejött: a hideg, a késésben lévő autóbusz. Az elviselhetetlen állapotokhoz ebben a pillanatokban egy újabb társult. A buszmegállóval szemben parkoló autók egyikéből fülsiketítő dudaszó hallatszott. Mint kiderült, nem pár másodperces figyelmeztetés, hanem kitartó dudálás, amely legalább fél percig tartott. Ráadásul nem folyamatos hangképzés kísérte, hanem valami lüktető ritmusban, szünetekkel megszakítva dobogott a hang, hozzáütődött a falakhoz, s vágódott vissza. Még el sem haltak az utolsó taktusok, még idő sem maradt a felháborodott tekintetek számára, hogy egymást igazolva forrjanak össze, máris az a valaki az autóban újra megnyomta a dudát, talán még erősebben, még kitartóbban. Félperces csönd, aztán megint. És újra. Talán egy iszonyúan dühös férj jelzett így a feleségének, nem törődve a buszmegálló népével, hogy hagyja már abba a karácsonyi bevásárlást, és jöjjön már, mert elege van a várakozásból? Esetleg egy felháborodott hölgy nyomta kitartóan a dudát, hogy a barátaival diskuráló férjet így bírja rá a mielőbbi távozásra? Csak találgatni lehetett. A sötét üveg mögött inkognitóban maradhatott bárki. És mire körülbelül tizedszer is felhangzott a dudaszó, a várakozók unottan fordítottak hátat. Engem viszont érdekelnek az őrület különböző fajtái. Vajon ki ez az idióta, aki nem bír belenyugodni a várakozás perceibe, s aki pofátlanul harminc-negyven ember életét keseríti meg? Kopasz aranyláncos, öltönyös-nyakkendős, tűsarkas, ötkilónyi arcfestékes? S ahogy így nézegetem az autót, ebben a pillanatban mintha megláttam volna valakit a szélvédő mögött. Első pillantásra egy kisbárány volt, a másodikra egy Pinokkió formájú kisgyerek, harmadikra pedig egy göndör bundájú öleb, kis mellénykében, amint két mancsával a kormányra támaszkodott, s egészen előre dőlve pásztázta a környéket. Nem volt tűsarkú krokodilbőr csizma a mancsán, nem lógott félkilós aranylánc a nyakában, és nem púderozta az arcát sem. Egy egész egyszerű kiskutya volt, „aki” maga sem tudta, hogyan került bele saját történetébe.