Mennyit markolunk?
MALINÁK ISTVÁN
Hatványozottan érvényes az aki sokat markol, keveset fog népi bölcsesség a tegnap este kezdődött és ma véget érő uniós csúcsra, éppen ezért nem is lehet túl sokat várni tőle. Már az is eredmény lesz, ha a kardinális kérdések közül legalább egyben sikerült közös nevezőre jutnia a 27 tagállamnak. Ez az egy pedig a pénzügyi válsággal kapcsolatos szombati eurózóna-csúcsértekezleten megfogalmazott alapelv – egységesen, de külön-külön – jóváhagyása. Ennek lényege: a külön-külön megfogalmazott és végrehajtott nemzeti mentőcsomagok abban egységesek, hogy nem károsíthatják a többi tagállam érdekeit. A fő téma a csúcson tehát a pénzügyi válság. Ha ez nincs, akkor is késhegyre menő vitákra lehetett volna számítani a többi kulcskérdésben a tagországok között. Ilyen az írek által elutasított Lisszaboni Szerződés sorsa, a klímacsomag vagy az EU–orosz viszony a grúziai háború után. Az az érdekes, hogy a pénzügyi válság az összes többit új megvilágításba, új dimenziókba helyezi.
A Lisszaboni Szerződés sorsának megoldása, vagyis az unió működésének reformja mindenképpen kitolódik. A pénzügyi válság az unió bővítéspolitikáját is lefékezi. Szakértők máris felvetették a maastrichti kritériumok – az infláció, a költségvetési hiány mértéke, az államadósság – teljesíthetőségét az új gazdasági helyzetben. Nem lenne szerencsés, sem igazságos, ha az új tagokat sokkal puhább feltételekkel vennék fel, mint bennünket.
A globális krízis fényében különösen az új tagországok – köztük Szlovákia – számára teljesíthetetlennek, túl ambiciózusnak tűnik a jó egy éve megfogalmazott uniós klímacsomag. A cél: 2020-ig 20 százalékkal csökkenteni a károsanyag-kibocsátást. Ezzel az újak egyet is értenek, de pl. Pozsony és Budapest is úgy látja, hogy a részletek, a kvóták aránytalanok, teljesítésük túl nagy áldozatokkal járna a kelet-európaiak számára.
Az EU–orosz viszonyra pedig úgy hatott a globális válság, hogy bebizonyosodott: Moszkva sem immunis, ugyancsak mentőcsomagokat kellett elfogadnia, hiszen a tőke onnan is menekült, ezért nem nagyon, de némileg enyhült az orosz retorika. Némi iróniával: most az egyszer jól jött, hogy másnak is baja van, nem csak nekünk, és ez az EU–orosz viszony alakulásának egyik fontos kritériumára, a grúziai rendezésre úgyszintén vonatkozik. Bár a szűken vett grúz területekről kivonták az orosz csapatokat, a külügyminiszterek hétfőn úgy foglaltak állást, hogy az unió – a francia és német nyomás ellenére – nem öleli azonnal keblére Moszkvát. Vagyis egyelőre nem folytatódnak a partnerségi tárgyalások, csak az biztos, hogy megtartják a novemberre Nizzába tervezett EU–orosz csúcsot – aztán meglátjuk. A Sarkozy és Medvegyev által gyorsan összepancsolt rendezési terv ugyanis sok részletre nem tért ki, ezeket mindkét fél úgy értelmezi, ahogy akarja. Ilyen Akhagori hovatartozása, erről kiújult a történelmi grúz–oszét vita, és ott maradtak az oroszok. Másrészt Moszkva azzal, hogy elismerte (bekebelezte) Abháziát és Dél-Oszétiát, csapatainak létszámát – ezekre már nem mondhatja, hogy békefenntartók! – pedig megsokszorozta a két területen, új helyzetet teremtett. A pénzügyi válság egyik mellékhatása lehet, hogy az oroszkérdésben még markánsabban jelentkezik a tagországok megosztottsága, s ha Brüsszel, Párizs vagy Berlin túl szívélyes lenne Moszkvával szemben, mindig számíthat egy lengyel vagy balti vétóra.