Status quo: vigyázz, hull az omietka
MOLNÁR NORBERT
Fico miniszterelnök már megint meghívta Gyurcsány miniszterelnököt Szlovákiába. Igaz, előtte elmondta őt és Göncz Kinga külügyminiszter asszonyt mindennek, hazudott és csúsztatott, majd mondta, baráti jobb, gyere Feri, megbeszéljük. Göncz asszony bűne az, hogy meg merte kérdezni a szlovák nagykövettől, miért szegte meg a szlovák kormány a beígért érinthetetlen status quót, miért nem jutnak magyar iskolák uniós támogatáshoz, és miért beszélnek egyes szlovák politikusok sértően a magyarokról. Gyurcsány bűne meg az, hogy hallgat, gondolom, mert mást nem tett. Fico is hallgathatott volna, bölcsebb maradt volna, de a volna nem politikai kategória. Azt mondta az ország miniszterelnöke, hogy az új kormány csak megpróbálja kiegyensúlyozni a korábbi kormányok igazságtalan pénzelosztását. Fico szerint az egyensúly: 170:0 – az előbbi a szlovák, az utóbbi a magyar iskolák száma, amelyek uniós forráshoz jutottak. Ha ezt Fico komolyan gondolja, akkor soha nem szeretnék az üzlettársa lenni. Status quo bontva – először. Aztán azt mondja, nincs abban semmi rossz, ha a szlovákiai magyar tankönyvekben szlovákul vannak a helységnevek, legalább a magyar nebuló megtanulja szlovákul a helyes megnevezéseket. Butaság a négyzeten – status quo bontás folytatódik. Fico: az USA-ban nem fordulhat elő, hogy hivatalnok legyen valakiből, aki nem tudja az államnyelvet. Baromság, mondom én, nézzük meg a déli USA-államok spanyol nyelvű hivatalnokait, de már senki nem várja el a miniszterelnöktől, hogy utánanézzen annak, amit beszél. Egyébként meg ezzel érvelni akkor, amikor a magyar tankönyvek szlovák helységneveiről van szó, egyenesen primitivizmus. Végül pedig egyetlen kérdést kell csak feltenni: mi a francnak írták alá a szlovák–magyar alapszerződést, s miért hivatkoznak rá oly nagy kedvvel szlovák oldalon a politikusok, ha nem akaródzik nekik betartani.
Kódfejtés következik. „A mai találkozónk legfontosabb pontja valóban az volt, hogy tisztáztuk egymás között, mit értünk az autonómiaformákon.” „Az önkormányzatiság kiteljesítése akár területi, akár kulturális szempontból mindig is a Magyar Koalíció Pártjának a programjai között szerepelt.” Ezek a mondatok Csáky Pál száját hagyták el a Tőkés Lászlóval folytatott megbeszélések után a sajtó képviselői előtt. Erről legalábbis hangfelvételünk van, de nehéz hinni a fülünknek, ha az MKP vezetője nyilatkozatot ad ki arról, hogy a megbeszélésen nem esett szó az autonómiáról, és pusztán újságírók provokációjáról van szó. Befuccsol az ember kódfejtőgépe ilyenkor, mert ugye hall valamit, de mint kiderül, rosszul hallja, mert azóta megváltozott a politikai klíma, máshogy viszi a hangot a szél, torzít az éter, vagy mit tudom én. Aztán meg jön az újabb csavar: Csáky az európai intézményekhez fordul, hogy két uniós politikus beszélgethet-e egymással az autonómiáról (amiről, ugye nem beszéltek egymással, mint tudjuk, csak a szél fútta rossz sorrendben a betűket). Nos, az uniós intézmények erre semmit sem fognak mondani, mert erre a lökött kérdésre nehéz reagálni, hát miért ne beszélgethetnének. Nem is ezzel van a baj. Tíz autonómiakoncepcióról beszéljen egymással Csáky meg Tőkés, igenis szorgalmazza az MKP elnöke, hogy az itteni magyarságnak kulturális és oktatási autonómia jár, hogy ne legyen kitéve olyan ostoba alakok kényének, kedvének, mint Mikolaj, Fico és a többiek, akik szemrebbenés nélkül belebarmolnak nyelvünkbe. Igenis, harcoljon azért, hogy mindenféle nacionalista tuskók egy rosszul elsült éjszaka után reggel a melóban azzal foglalkozzanak, hogyan lehetne a magyarokat megkurtítani pár millióval. Harcoljon. De ne hazudjon, ne tagadja le az evidenciákat. Ennyi. Mert nehéz annak szavát hinni, kinek betűit a szél összekuszálja. Konkrétan: nem is lehet. De ezt már ismerjük.