Nem mindenáron
LAKNER ZOLTÁN
Titkosszolgálati botrány árnyékában készül a költségvetésről tárgyalni a magyar Parlament. Az adótörvényekről szóló novemberi és a költségvetésről szóló decemberi szavazás tétje, hogy a négy éve regnáló Gyurcsány Ferenc kézben tarthatja-e a kormányrudat a következő választásig, s hogy ez a választás mikor lesz esedékes.
Orbán Viktor szerint az SZDSZ a hátsó ajtón máris visszasomfordált a koalícióba. Kétségtelen, a liberálisok elálltak Gyurcsány lemondásának követelésétől. Ám ennek nem az az oka, hogy hirtelen visszaszerettek a miniszterelnökbe, hanem az, hogy a liberális pártelnök túlszaladt saját pártján. A másfél évtizede így-úgy működő szocialista–liberális szövetség híveinek a koalíciós szakítást sem sikerült még megemészteni, az pedig végképp traumatikus volt számukra, hogy az SZDSZ elnöke, a Gyurcsány-kormány volt minisztere Gyurcsány távozását akarja elérni. A pártján beüli bizonytalanság láttán Fodor Gábor stratégiát módosított, és immár a költségvetést érintő tartalmi kérdésekről tárgyal az MSZP-vel. Ezt a mozzanatot vélte Orbán Viktor visszasomfordálásnak.
A helyzet azonban az, hogy, a két egykori koalíciós partner messze áll a megállapodástól. A szocialisták alapelvnek tekintik a családtámogatás és a nyugdíjak védelmezését, ezért csak kisebb adócsökkentésre hajlandók. Ezzel szemben az SZDSZ a jóléti rendszert is kiadáscsökkentési terepnek tekinti, az innen kivont pénzekkel is növelné az adócsökkentés forrásait. Az ellentét elvi jellegűnek tűnik, amelyben nemcsak a mérték, hanem a cél is eltérő, ahogyan a kiváltott társadalmi hatások is.
A liberális pártvezetők a „tartalmi vita” elindításával saját támogatóiknak is bizonyítani igyekeznek: nem Gyurcsány menesztésének követelése miatt vált hűvösebbé a két párt kapcsolata. A személy után most a programmal foglalkoznak, s lám, ugyanúgy nincs elmozdulás.
A legfontosabb tényező az MSZP újjászületett magabiztossága. „Papíron” a kisebbségi MSZP-kormány igényel pótlólagos parlamenti voksokat, amelyekért tulajdonképpen neki kellene ajánlatot tennie az SZDSZ-nek. Ám az MSZP tudatában van az SZDSZ-en belüli bizonytalanságnak, ez a liberális pártvezetés tárgyalási pozícióját gyengíti. Előfordulhat, hogy az SZDSZ-es vezetők a pártból érkező nyomás hatására olyan kompromisszumot kötnek, amelyről maguk sincsenek túl jó véleménnyel. Másrészt, a miniszterelnök számol azzal, hogy hajszállal ugyan, de keresztülviheti a büdzsét az SZDSZ-szel kötött megállapodás nélkül is. Egy-két átszavazó liberális, egy-két meggyőzhető független, egy-két távolmaradó MDF-es képviselő elég is lenne ehhez. Nem szólva arról, hogy a miniszterelnök által előterjesztett program, amelyen a költségvetés nyugszik, szimpatikus a szocialistáknak, a pártnak és a szavazóbázisnak egyaránt. Ha ennek mentén nem tud megállapodást kötni az MSZP – mert az SZDSZ vezetése nem enged –, akkor talán inkább beleugrik az előrehozott választásba, mint hogy érdemi engedményt tegyen.
A két volt koalíciós párt vezetése tehát szívesen megállapodna egymással, de nem mindenáron. Örülnének, ha a ciklus eltartana 2010-ig, de ha ennek következtében a választási esélyeik romlanak – mert feladták programjukat, önmagukat –, akkor inkább jöjjön, aminek jönnie kell. Egy biztos csak: az utolsó pillanatig nem akarják kimondani a végső szót, hátha akkor a másik fél megremeg, s mégis kedvező kompromisszum köthető.