Robbanóanyag
MIKLÓSI PÉTER
Úgy tűnik, a Podunajská nížinát meg a Gerlachovský štítet sulykoló „új és magyar” nyelvű tankönyv forgalmazása után leszögezhető: most már minden skrupulus nélkül szorongat az államnacionalizmusban tobzódó hatalom. S bár demokrataként manapság szlováknak sem könnyű létezni Szlovákiában, szomorú, hogy magyarbarát szlovák demokrataként még nehezebb. Viszont magyarként élni itt még küzdelmesebb. Nemcsak jellemre meg gerincre van hozzá szükség, hanem immár bő két esztendeje birkatürelemre is, hiszen a 2006-os kormányváltás óta szemrebbenés nélkül packázik velünk mindenki, aki úgy véli, hogy ezért majd aranybetűkkel jegyzik nevét a fiatalka, az idén kereken másfél évtizedes állam krónikájában. Az államhatalom lépésről lépésre zsugorítja a szlovákiai magyarság még 1989 novembere (!) előtt szerzett, vagy éppenséggel egy valós demokráciában alanyi jogon járó s törvényes garanciák révén természetesnek tekintendő jogait. Sőt! Újabban – egyre gyakoribb retorziókkal, ármánykodó blöfföléssel, nyílt hangulatkeltéssel – az államfő és a kormányzat már provokál is... Ezúttal azonban nem sorolom fel a magyarellenességgel elegy önkény, illetve a leggyalázatosabb kormánypárti becsmérlés konkrét és agyonszajkózott példáit, hanem inkább ama kérdést teszem fel (akár önmagunknak is): mire jó a nemzet? Magunknak azért, mert az objektivitás okán tanácsos észrevenni, hogy például a túlzottan elvakult magyar küldetéstudat bizony az egyik oka volt már Trianonnak is. Napjainkban, 90 évvel később, viszont épp a tárgyilagosság révén elmondandó az is, hogy a nemzet fogalma az európai integráció mai s az absztrakttá vált határvonalak állapotában egészen más megvilágításba kerül. A 21. század első évtizedében ugyanis látni kell, Szlovákiában pedig különösképpen, hogy a nemzet fogalma kétféleképp értendő. Lehet ösztönző tudat. Például a nyelvhasználat révén, elvégre az anyanyelv egyben meghatároz is: miközben beszélünk, nemcsak mi használjuk a nyelvet, hanem az anyanyelv is megszólít bennünket. A nemzet fogalmával való visszaélés viszont veszélyes játék, verbális és előítéletes robbanóanyag lehet.
Mindezzel azért hozakodom elő, mert Szlovákia mára, sajnos, letért ama útról, amelyen világos lenne, hogy minő alapon és a demokrácia meg a tolerancia milyen feltételeivel lehetne itt működtetni egy önálló államként 15 éve született politikai-társadalmi közösséget. Azt, hogy kézenfekvő legyen: ebben az országban hogyan lehet többség s kisebbség számára úgy teremteni emberséges életkörülményeket, hogy annak ne a szlovákiai magyarság kirekesztése, hanem az együtt, egy országban élő emberek szolidaritása legyen az alapja. Ez az állapot, sajnos, Szlovákiában utópisztikusnak tetszik. Annak, mert mind az államfői, mind a kormányzati politizálás megreked egy elvakult 18–19. századi nívón. Nemhogy a közvélemény, a politikai elit sem fogadja el a korszerű nemzetfogalom s az egyéni döntések összetett sokféleségének lehetőségét. Ezért szinte naponta és legfőképp a saját bőrünkön tapasztaljuk a feszültség folyamatos növekedését. Az úgynevezett magyarkérdés nem a múlttal való elfogulatlan szembenézés és a kiegyezés szándékához irányul, hanem a folyamatos jogszűkítésben, az egyre nyíltabb asszimiláció különböző formáiban ölt testet.
Snassz, de elégséges magyarázat, hogy az erőszakhatalom, a hengerlésre épülő nemzetállam letéteményesei vannak uralmon.
Ami itt a figyelmünkre érdemes, az a részletekből összeklappoló egész: vajon a hatalmi erőszak ellen, az avítt s molycakkozta eszmék romjain össze tudunk-e fogni – szlovák és szlovákiai magyar demokraták?!