Adamko, havinko
LOVÁSZ ATTILA
Autentikus életkép csallóközi kisvárosból: két huszonéves anyuka beszélget a játszótéren, magyarul. „Bent voltam a bankban, kaptam egy vípiszt, képzeed, nem kűdték át a trvalí príkazt, köllött egy vkladot csinánom.” Majd az egyik anyuka talán kétéves fiára kiált, kifogástalan szlovák irodalmi nyelven: „Adamko, povedala som, nehladkaj toho havinka!” („Ádámka, megmondtam, ne simogasd azt a kiskutyust!”). Itt tart a magyar nyelv a Csallóközben akkor, ha csak és kizárólag otthon használjuk. A közéletből kiüldözött nyelv romlásáról kötetnyi tanulmány született már, ennyire esszenciálisan viszont szombaton délután a csallóközi játszótereken hallani. Ne áltassuk magunkat azzal, hogy egyedi példa. Annyira nem, hogy Somorján az egyik, fiatal családok által lakott utcát a kamaszok már csak Adamko-havinko utcának hívják. A háztartásokba számüldözött kisebbségi nyelv a totalitárius nemzetállamok egyik legnagyobb álma, ha ilyen értelemben nyilatkozik egy miniszter, főleg egy oktatási miniszter, akkor a demokratikus politikából seprűvel kell elkergetni. A szlovákiai kamaszok közt végzett nem régi felmérés még sokszor köszön vissza. A serdülők körében otthonos látens nacionalizmusnak erős gyökerei vannak főleg akkor, amikor az oktatásügy és a hivatalos politika levitézlett nemzetállami, megszálló ideológiát tanít gyermekeinknek. Azoknak a gyerekeknek, akik már ugyanolyan otthonosan róják Párizs, Bécs, London utcáit, mint a pozsonyi és kassai tereket, akik nagy kanállal „zabálják” a nyugati demokráciákban tapasztalható görcsmentességet, lazaságot, és akik már tudják, hogy idegen nyelvek ismerete nélkül kirekesztettek lesznek a munkaerőpiacon. Ostoba, sőt ha tudatos, akkor fasisztoid az az értékelés, amely szerint jogos követelmény a szlovák fiatalok részéről, hogy érteni akarják, miről beszélnek nem államnyelven értekező kortársaik. Nem jogos! Igenis, el kell mondanunk nekik, hogy semmilyen jogalapjuk nincs megkövetelni valakitől az általuk ismert nyelvet. Vagy netán megéljük, hogy Szlovákia közterein tilos lesz németül, franciául, szuahéliul vagy litvánul megszólalni, mert az államalkotók nem értik a szöveget? Milyen értékrendeket, viszonyítási alapokat cserkészünk a kölykök lelkébe abban a világban, ahol a modern kommunikáció eszközeinek lassan már nincs is nemzeti nyelven megfogalmazott neve? Milyen világot kívánnak ide Sloták és Mikolajok, csak nem a világháború utáni jogfosztottság éveit? Soroljunk föl legalább két észérvet e tendenciák ellen annak reményében, hogy nemzeti politikusok is megértik. Tessék tudomásul venni, hogy aki megköveteli saját nyelvének, kultúrájának ismeretét egy más nyelvű egyéntől, mert államalkotónak érzi magát, de ő maga nem hajlandó e más nyelvű egyén nyelvét és kultúráját nemhogy elsajátítani, de még eltűrni sem, az nem polgártárs, hanem megszálló. A megszállókat pedig illik legalább nem szeretni. S ha már erkölcsi, értékrendbeli érvek nem számítanak, akkor az egyre jobban élő szlovák polgártársaknak egy üzenet: a kirekesztés, megszállás, intolerancia gyakorlata szegénységet, legatyásodást idéz elő. Most, hogy egy kicsit jobban megy, ezt akarják? A tátott szájjal bámult London, Párizs, Berlin, Genf, Bécs éppen sokszínűségének, lazaságának, frusztrációi felszámolásának köszönheti gazdagságát. Pozsony is követheti a példát. Persze, így nem megy. A csallóközi anyukának pedig egyetlen gondolat: lehet, hogy nem tudja, de az utcán, kétnyelvű környezetben megtanult nyelv későbbi gazdagság forrása lehet. A „havinko” egy valóban kedves, szelíd szlovák szó. Ne fossza meg a fiát ugyanettől magyarul. A „kutyus” ugyancsak kedves, szelíd magyar szó.