SZEMSZÖG
Gondolatok egy bocsánatkérésről
Amikor Borisz Jelcin, még Antall József miniszterelnöksége idején, megkövette a magyarokat az 56-os forradalom leveréséért, többet tett, mint gesztust gyakorolt. Azt üzente, hogy az orosz–magyar kapcsolatoknak egy teljesen új dimenzióját nyithatják meg. Az akkor defenzívában levő Oroszország gazdasági, politikai gyengeségénél fogva nem folytathatott hatalmi politikát. Helyette maradt a gesztuspolitika, amelytől Jelcin elnök diplomáciai előnyöket remélt, s bár a birodalmi attitűdökhöz szokott politikai osztály és közvélemény ezt gyengeségként értelmezhette, Oroszország modern kori történelme során ekkor volt a legnépszerűbb a világ szemében. A gazdasági és hatalmi potenciálját jórészt elveszített Moszkva főként a hidegháborúban győztes Egyesült Államok jóvoltából többé-kevésbé szervesen illeszkedhetett bele az új globális világrendbe. A putyini új reneszánsz egy gazdaságilag megrendült, de diplomáciailag körülbástyázott alapokra építkezhetett. Ma Oroszország a „közelkülföld” visszaszerzésnek reményében úgy tűnik, feláldozza a „messzekülföld” rokonszenvét, a gesztuspolitika helyett újra a hatalmi politikát választja.
Egy bocsánatkéréstől akkor várható politikai haszon, ha egyrészt a gesztus mögött tartalom van, másrészt remény van a gesztus viszonzására. A legfőbb magyar közjogi méltóságok bocsánatkérését a Prágai Tavasz eltiprásának negyvenedik évfordulóján ebben az összefüggésben kell szemlélnünk. Ha a gesztus mögötti tartalmat keressük, nyilvánvaló az a szándék a magyar fél részéről, hogy javítson a számos teherrel nehezített szlovák–magyar kapcsolatokon. A Robert Fico által már régóta szorgalmazott kétoldalú kormányfői találkozó elfogadása azonban nem kockázat nélküli a magyar diplomácia számára. A szlovák fél a találkozót viszonylagos európai elszigeteltségének látványos feloldásaként demonstrálhatja. Ha Gyurcsány Ferenc nem tud konkrét eredményeket felmutatni a szlovák kollégájával folytatott tárgyalásokon, a magyar diplomáciát könnyen abba a helyzetbe sodorhatja, amelybe Grósz Károly Nicolae Ceaucescuval folytatott aradi tárgyalásai után került 1988 késő nyarán. Akkor a hivatalosan „településrendezésként” emlegetett erdélyi falurombolás szülte magyarországi felháborodás rákényszerítette a magyar pártfőtitkárt a Ceausescuval folytatott négyszemközti tárgyalásokra. A találkozót követően kiadott semmitmondó nyilatkozat azonban tovább rombolta a magyar pártvezetés addigra már erősen megkopott hitelét, egyidejűleg súlyos diplomáciai károkat okozott Magyarországnak.
A Fico–Gyurcsány találkozó politikai előkészítését a bocsánatkérés jól szolgálta, de adódik a kérdés, a szlovák fél részéről remélhető-e egyáltalán a gesztus viszonzása. Konkrét politikai tartalomban megnyilatkozó összeborulásra már csak azért sem számíthatunk, mert bár Fico mesterien gyűri maga alá koalíciós partnereit, a „nemzeti” kérdésekben, mint a magyar kisebbség helyzetére vonatkozó ügyekben, illetve a szomszédságpolitikában a szlovák kormányfő – részben nézetazonosságból, részben a tematizálás pragmatikus igényével indokolhatóan – az engedményeket következetesen kizáró politikát folytat. Gyurcsány helyzetét tovább nehezíti, hogy a találkozó eredménytelenségét ellenzéke könnyen felhasználhatja annak igazolására, hogy a szocialista kormányfő képtelen a nemzet érdekeinek képviseletére. A magyar diplomácia utolsó hat évének következetlensége ezeket az érveket csak erősíti.
Kolek Zsolt