Legenda született
KOVÁCS LÁSZLÓ
Sydneyben még csak fülig ért a szánk. Athén óta szurkolói, sőt riporteri elszólásokból is kiderült, hogy sokan néztük párás szemmel az akkori ünneplést, és élek a gyanúval, hogy most, Pekingben sem volt ez másként. A vagány magyar vízilabdázók történelmet írtak.
Itt járnak köztünk a legnagyobbak, akiket most már igazán könnyű felismerni, hiszen három aranyérem fityeg a vitrinjükben. Benedek Tibor, a csapat lelke, aki a szemünk láttára élt meg nagy kudarcot, maradt le hajszállal az éremről, s végül ért révbe, és nemesedett legendává Kemény Dénes keze alatt. Kása, aki sihederként lett nyerőember, majd az ellenfelek által rettegett klasszis. Ma már úgy figyelnek rá a bekkek, hogy rendre valami váratlan, zseniális húzással kénytelen túljárni az eszükön. Kiss Gergő, akitől félteni kell a hálót, és akinek valószínűleg csak azért ilyen széles a mellkasa, hogy elférjen a hatalmas szíve. A biztos kezű, fáradhatatlan Biros, akinél mindig van egy döntő mozdulat, ha a többieknek nem megy a játék. Molnár Papesz, akinek olyan – jó értelemben vett – sumákság csillog a szemében, ami nélkül nem is lehetne állócsillag a vízipóló legsumákabb posztján, centerben. És akihez ragad a labda, Szecska, az extázisban üvöltés és az összekacsintós vigyorgás mestere. Úgy tudja rendbe szedni a többieket, hogy attól az egész csapatnak eszébe jut, mire is képes, és még a „birkózó” szerbek is megszeppennek tőle. De nem maradhatnak ki az immár kétszeres olimpiai bajnokok sem. A roppant lelkes Gergely, akire bizton lehet számítani, ha esetleg mégsem úgy ragad Szécsihez a sárga bogyó, mint kéne, a pár éve elemi erővel berobbanó Madaras és a hihetetlen alázattal játszó Varga Tamás. Megjelentek az újonc olimpiai bajnokok, Varga Dénes, Hosnyánszky Norbert, Varga Dániel és Kis Gábor is, akik bizonyították, hogy egy magyar válogatott szintű csapatot is elvisznek a hátukon, ha kell. A történethez azonban hozzátartoznak a korábbi csapattagok, Kósz Zoltán, Fodor Rajmund, Vári Attila, Steinmetz Barna, Steinmetz Ádám, Varga Zsolt, Székely Bulcsú és Märcz Tamás is. Mind-mind olimpiai bajnokok, és részei a legendának. A sor végén pedig kiemelt helyre kívánkozik a szellemi vezér, a kapitány, Kemény Dénes neve. Mindig józanul, kritikusan nyilatkozik, de rá van írva, hogy nagyon szereti ezeket a fiúkat, és imád velük együtt úszkálni a medencében az olimpiai döntők után.
És a titok? Azon kívül, hogy a világ legképzettebb pólósairól beszélünk, Benedek mondta el a lényeget még Athénban: ezt a csapatot a szeretet és az egymásért küzdés tartja össze.
Hajlamosak vagyunk elsiklani a saját időnkben születő csodák felett, és csak később észrevenni őket. Hiba lenne nem tudatosítani, mit van szerencsénk átélni, becsüljük meg, és lubickoljunk a boldogságban, amit vízipólósaink játszottak össze nekünk! Ez a csapat, amely tizenegy éve egyensúlyoz a világ tetején, nem véletlenül egy egész nemzet szívügye. A Kemény-legények megtestesítik az összetartást, az alázatot, a hitet. Ezért győztesek. Helyettünk is küzdenek, mert valahol mélyen érezzük: mindannyiunknak így kellene ezt csinálni. Kiss Gergőtől hallhattuk a döntő után, hogy felejtsük el végre az örökös pesszimizmust, higgyünk benne, és akkor, lám, meg tudjuk csinálni. Kemény Dénes szerint nekik egy feladatuk volt: örömet szerezni 15 millió magyarnak. Sikerült!