A népszerűség forrása
GÁL ZSOLT
A kormány és a miniszterelnök rendkívüli népszerűsége a lakosság jelentős része által osztott megannyi téveszmén alapszik, amelyek táptalaja minden gazdasági populizmusnak.
Az első téveszme: Pozsonyban a jegybankban nyomtatják a pénzt, akkor miért nem nyomnak többet és miért nem ad a kormány több pénzt mindenre? Eszerint az ország bajainak orvoslására a legjobb gyógyszer az, hogy „adjon az állam több pénzt”. A lakosság jelentős része nem tudatosítja, hogy az állam csak annyi pénzt költhet el, amennyit az adókból és járulékokból beszed. Az egyik legalapvetőbb közgazdasági törvényt sem értik: a pénzkínálat és/vagy az állami kiadások drasztikus megemelése legalább olyan kíméletlen áremelkedést vált ki. A több pénz egyenlő nagyobb jólét képlet nemzetgazdasági szinten nem működik, ha a pénzkínálat a gazdasági termelést meghaladó mértékben emelkedik, akkor a több pénz egyenlő magasabb árak képlet érvényesül. Tovább rontja a helyzetet, hogy a többség nem látja (vagy nem akarja látni) az összefüggést az állami kiadások és a tőle beszedett adó között. Az előbbi megemelését mindig szívesen látná, de a saját adóbefizetését nem hajlandó növelni.
A második téveszme: a béreket és az árakat a kormány határozza meg. Ez az élelmiszerbolt előtt panaszkodó nénik szájából nagyjából így hangzik: „az árakat már felemelték a nyugati szintre, akkor a béreket és a nyugdíjakat miért nem?” Bár a kormány politikája hatással van az ár- és bérszínvonalra, de azt a piacgazdaságban jórészt a kereslet és a kínálat határozza meg. Ha a kormány tehetné, mi sem lenne egyszerűbb: a kenyér árát két koronában, a fizetés nagyságát meg százötvenezerben határozná meg, és máris itt lenne a földi paradicsom.
A harmadik téveszme: az állami tulajdon jobb, mint a magán. Eszerint a stratégiai ágazatokban (bármilyen szektor és cég ide sorolható) a vállalatoknak állami tulajdonban kell maradni, mert az úgy jobb. Csakhogy a történelem ennek az ellenkezőjét bizonyította: az állami tulajdon túlsúlyával jellemezhető szocialista országok lemaradtak a fejlődésben a magántulajdont előnyben részesítő kapitalista rendszerrel szemben. Ráadásul van a dologban egy rendkívül nagy ellentmondás. A lakosság tekintélyes részének lesújtó véleménye van a politikusokról. A sarki kiskocsmából ez így szűrődik ki: „minden politikus hazug gazember, csaló, csak a saját meggazdagodásával törődik és nem a választóival”. Mivel azonban az állami tulajdon a gyakorlatban úgy működik, hogy a vállalatok sorsáról a politikusok döntenek, az állam preferálása azt jelenti, hogy az emberek jó része az általa „hazug csaló gazembereknek” tartott egyénekre akarja bízni a féltett vagyont.
A téveszmék sorát hosszan lehetne folytatni, és ezek gyakran nagy adag irigységgel, az újtól, az ismeretlentől és főleg a bizonytalanságtól való félelemmel, az idegen dolgok és emberek iránti utálattal is párosulnak. Nincs ebben semmi meglepő, a lakosság többsége olyan rendszerben szocializálódott, amely négy évtizeden át az állami tulajdon felsőbbrendűségét, az állam akarata előtti meghajlást (cserébe az állami szociális gondoskodásért) és a külföldi gonosz kapitalizmus megvetését sulykolta beléjük. Erre építi mesterien népszerűségét Robert Fico, aki maga is folyton a téveszméket, illetve az azokon alapuló vádaskodásokat és ígéreteket szajkózza. Már csak az a kérdés, hová vezet a piacgazdaságban az a politika, mely a rendszer legnagyobb téveszméire épít.