A százalékok margójára
LOVÁSZ ATTILA
Nem tudom, hány olvasónak jelentett meglepetés az a felmérés, amelyről az Új Szó múlt héten számolt be, s amely szerint a szlovák gyerekek a romákat és az idegeneket megelőzve a magyarokat látják a legrosszabb színekben. A felmérés magyarázatot ugyan nem ad, de nem is olyan nehéz kitalálni, mi van a háttérben.
Sokan mondhatnák, hogy a jelenlegi, úgynevezett szociáldemokrata-nacionalista kormányzat az oka mindennek. A nemzetiek vezérének viszonyulását a magyarokhoz és romákhoz bemutatni nem kell, az ő politikailag motivált viselkedésének két komoly mutatója volt eddig: a pénz és a pénz. Amikor ugyanis a KIA számára felvásárlandó telkekről volt szó, bizony úgy lebutázta szlovák testvéreit, mint ahogyan a magyarokat szokta, ellenben a koreaiakkal szemben soha nem viselkedett elutasítóan. Ennyit a nemzeti érzelmekről. Arról viszont két év nacionalista kormányzata nem tehető felelőssé, hogy egy teljes nemzedék néz rossz szemmel a magyar szomszédra. Egyetlenegy dolgot lehet ugyanis elérni két év alatt: nyilvánosságra hozni, húzni az amúgy igenis létező, látens nacionalizmust.
A kérdés tehát az, hol ered az a látens, magyarokat elutasító magatartás a szlovákoknál, amely ugyan nem nyíltan és nem fatálisan jelenik meg, de bármikor mozgósítható. A válasz egyszerű: a szlovák gyermek okítása, nevelése, nemzeti értékeinek bemutatása a 19. századi romantikus nacionalizmus irodalma, annak értékrendje révén történik évtizedek óta. A szlovák irodalom és történelem nagyjait a szlovák oktatási gyakorlat bizony úgy mutatja be, mint a magyarok elleni évszázados és – a végén – sikeres harcot. Most teljesen mindegy, hová jutott el a történetírás, hol tartanak a történészek és hol tart az értelmiség (egyébként lényegesen jobb a helyzet ebben a szegmensben, de hát ahol a tények a fontosak, ott nem is csoda).
A 15 éven aluli populáció történelmi, irodalmi és esztétikai nevelése teljes egészében a magyarellenes hangulatok közt zajlik. Egyrészt a történelemtanításban a Ficótól is tapasztalható, egyébként teljesen fölösleges önigazolgatás, másrészt a magyarokkal szembeni önmegfogalmazás, mondhatnók: identitáskeresés a jellemző. Ebben a légkörben toleranciáról beszélni, annak csíráját is keresni badarság, s ezzel magyarázható az is, hogy a vegyes házasságokban, a több nyelven beszélő nagy családokban a magyar nyelv szorul perifériára. A ritka kivételek csak erősítik a szabályt.
Ha ez az ország korszerű, művelt, a világhoz felzárkózó állam akar lenni, akkor kisebbségeitől vagy meg kell szabadulnia (ezt sokan tartják könnyebb útnak), vagy meg kell tanulnia együtt élni másokkal, ahogyan ezt az angol társadalom teszi. A másik mellett szavaznánk, s akkor ugyanezt kell elmagyaráznunk Budapesten is. De ez már más téma… Illetve dehogy. Pontosan ugyanaz.