Egyfelől és másfelől
CSANDA GÁBOR
Pozsony megyében az átlagkereset tavaly 26 417 korona (876,883 euró) volt. Mire föl kis szégyenérzettel elegy szomorúság fog el, egyfelől, hogy ez az összeg lehetett volna magasabb is, ha tavaly többet keresek. A szégyenérzet attól van, hogy most sok-sok Pozsony megyei átlag- vagy átlag fölötti keresetű derék jóember okkal mutogathat rám, hogy ahá, akkor te vagy az, aki rontod a statisztikát! Hát igen, elnézést. A szomorúság meg attól, hogy ha már a jól keresők közt van szerencsém élni, mért ne lehetnék akár jól vagy jobban kereső is a sok jó között? Ha nem a legjobb. Fölnézhetne rám az alattam lakó, hatodik emeleti szomszédasszony, hogy lám-lám, ez az a munkában megfáradt tehetős ember, aki úgy emeli az átlagot, mint Toldi Miklós a vendégoldalt, fél kézzel; hogy is gondolhattam azt, hogy hozzám söpri a szemetet a balkonjáról, meg hogy tőle csurog az esővíz a székemre.
Másfelől jó érzés tudni, hogy nálamnál gazdagabbak vesznek körül. Mert ha igaz, hogy az embert nemcsak a génjei alakítják, hanem legalább ennyire a környezete is, akkor ezek szerint a tehetősek közt élőnek nagyobb esélye van arra, hogy lassan ugyan, de maga is hozzájuk idomul. Mert nyilván ez a nagy számok logikája, vagy a tömegvonzás törvénye. Bár ami azt illeti, ahogy elnézem, az alattam lakó szomszéd balkonján még virág sincs, csak egy árva műanyag szék, meg egy még árvább madárkalitka. Huszonhat és félezer korona havi átlagkereset mellett futna neki faszékre és -asztalkára, de még egy százhat koronás hullámos papagájra is, esetleg kettőre, a vidámság és békesség kedvéért. Vagy csináltathatna magának egy kis balkonvédő szegélyt, amilyet én is, eső, lecsöpögő víz, lehulló szemét ellen, nem nagy ügy: húsz centi pléh, nyolc csavar, a jobb ütvefúrót nyolcvanért kölcsönzik egy napra. Talán ő is az átlagot rontja, a szerencsétlen, azért morog annyit, hogy ezek a magyarok, ezek a magyarok…
Azért akárhogy spekulálok is, csak jól jártam ezzel a pozsonyiságommal. Egyfelől hogyan is élhetnék havi 26 417 koronával (876,883 euró) olyan környezetben, ahol nagy a nélkülözés. Ki se mehetnék a balkonra, ha alattam, fölöttem, mellettem csupa sivárság volna, átlag alatti életszínvonal – megszakadna a szívem. Másfelől hiába nem mennék, jönnének ők, a fizetéstől fizetésig élő, messze a pozsonyi átlag alatt keresők, jönnének fizetés előtti héten péntek este vagy hétfő délután, halkan csengetve két tojást kölcsön kérni, esetleg hármat, kis adag mosóport, mákdarálót, menetvágót, madzagot, egyebet. Ezzel és ezekkel szemben az én pozsonyi szomszédom (nem az alsó, hanem a mellettünk lakó), ha csenget, egy utazótáskányi uborkát hoz, mert termett neki az erdőháti kertjében. Mérnök, ha jól tudom, Peugeot márkájú autójuk van, és ugyanolyan 500 Watt teljesítményű panelfúrója, mint nekem, ezt már többször megbeszéltük, de azért mindig átcsenget, ha belekezd valamibe, kisszekrény, polc, cipőtartó, budi a kertbe, nem cseréltem-e jobbra az enyémet, tehát kinézi belőlem az iparkodást; rendes ember, én is mindig megkérdem, van-e változás a barkácskészletét illetően, de nincs.
Akárhonnan nézem is, mióta Lacu elköltözött Tornaljára, nincs egyetlen használható szerszámos ismerősöm, hogy a barátságot már ne is említsem. Meg ötletem se, miként zárkózhatnék föl. Mondjuk, Lacu azért kivétel, mert Tornaljáról jött, vagyis amikor elment Pozsonyból, csak visszaköltözött, és most a gömöriek átlagkeresetét emelgeti, ahogy bírja, hogy a nagyrőceiekét már ne is említsem; az a Nagyszombat megyei átlag 16 862 korona (559,715 euró) is neki köszönhető. Másfelől nekem jobb volt, míg itt lakott, mert volt kivel megbeszélni a világ fontosabb dolgait, közben kávét főzni, kimenni a balkonra, ezen-azon eltöprengeni, hogy akkor hogy is megyen ez.