„Valamikor a paradicsom állt itt…”

LŐRINCZ ADRIÁN

E jeles esemény óta február 2-át a művelt világ a vízi élőhelyek világnapjaként tartja számon. Hogy mégsem ünneplik széles körben, pontosabban alig emlékeznek meg róla, annak komoly oka van: a természet védelme kevésbé válságos időkben is csak egy szűk réteget képes megmozgatni.

Pedig igazán volna mire büszkének lennünk, hiszen a világtérképen alig észrevehető Szlovákiában tizenhét nemzetközileg kiemelt fontosságú vízi élőhely található. A legnagyobb kiterjedésűek, egyszersmind legfontosabbak épp az ország déli határánál, a Duna, az Ipoly és a Tisza mentén helyezkednek el. Természeti különlegességnek számít az Érsekújvári és a Komáromi járásban található Párizsi-mocsár, illetve a Csicsói-holtág is, az ország délkeleti részében pedig a karsztvidék mészkőplatói közé ékelődő Tornai-medencében lévő Görgői-halastavak vízi világa élvez fokozott védelmet. A karszt mélye rejti a Domica-barlangrendszert, mely az ország egyetlen, nemzetközileg kiemelt fontosságú földalatti vízi élőhelye, ugyanakkor a Ramsari egyezmény további 34 országos, illetve 132 térségi és helyi jelentőségű lápra, mocsárra, erdőre is kiterjed – összességében mintegy negyvenezer hektárt ölel fel. Az ország területéhez viszonyítva ezt az arányt akár kielégítőnek is tekinthetnénk, ha nem tudnánk, hogy a vízi élőhelyek a folyószabályozások, az energetikai ipar térhódítása és a nem mindig ésszerű erdő- és mezőgazdálkodás miatt milyen drasztikus átalakuláson estek át az elmúlt évtizedekben. A térképek átrajzolása ma is folyik – a Ramsari egyezmény sikerességének mérlegét ezért talán majd néhány évtized múlva vonhatjuk meg.

Más világ volt

Az ötvenkilenc éve Vajkán élő Kuzslik László életének szinte minden mozzanata a vízi világhoz kötődik. A Duna és ágvizei mellett nőtt fel, így végignézhette a táj utóbbi évtizedekben végbement, gyökeres átalakulását.

„Fél évszázada még teljesen más világ volt ez – meséli a Duna-csárdában. – Vajkát csaknem minden oldalról víz övezte, a tavaszi áradáskor szinte a ház előtt lehetett halat fogni. 1977-ben, amikor elkezdték a vízlépcsőrendszer építését, a legjobb halászterületeket tették tönkre; hatalmas ártéri erdőségek tűntek el, a holtágak egy részét betemették. Emlékszem, gyerekkoromban szinte az egész falu a Dunából és az erdőkből élt; ki halászott, ki vadászott, míg mások fát vagy nádat vágtak, télen meg jeget adtak el a dunaszerdahelyi kereskedőknek. Hatalmas társzekerekkel jártak ki ide a márnáért, mely a városi nép körében nagyon közkedvelt volt.”

A felvízcsatorna megépítését és üzembe helyezését követően a lakosok egy része a közeli városokba költözött – majd évek múltán visszatért a Kis-Csallóközbe. Sokak, főképp az idősebbek soha nem törődtek bele a táj arculatváltásába.

„Minden más lett – mondja Kuzslik Lászó. – A mezőkről eltűnt az apróvad, és gondok vannak az erdőkkel is. A fakitermelés során keletkező, hasznosítható hulladék az erdőben korhad, kisebb gondot fordítanak a kitermelt területek újraerdősítésére. A kiültetett facsemetékkel nem törődnek, így ha a vad nem tesz bennük kárt, elfojtja a gaz. Évtizedekkel ezelőtt azért nagyobb figyelmet szenteltek az erdőknek, aminek megvolt az a haszna, hogy a tarra vágott területeken is gyorsan újratermelődött a faanyag. Mondják, ma nincs erre pénz; kérdem én: régebben honnan volt…?”

Az egykori vízi világ bőségét jórészt már csak az emlékezet és legendák őrzik. A hétméteres vizára, mely a hatvanas években nap mint nap déltájt jelent meg az Öreg-Duna vajkai szakaszán, egyre kevesebben emlékeznek – csakúgy, mint az aranymosókra, akik évszázadokon át „vallatták” a medret, a folyami hordalékban fénylő kavicsok után kutatva. A vajkai házak udvarában ásott, nyitott kutakban valaha megfigyelhető volt a felszín alatti vízfolyás; ma az Öreg-Duna szigetein álló fák is kiszáradnak, mivel a folyam elterelésével a talajvíz szintje megváltozott. Sokan állítják: nincs ez rendjén.

A pocok is számít

Tomáš Kušík, a Pozsony-térségi Természetvédelmi Társulás (BROZ – Bratislavské regionálne ochranárske združenie) elnöke szerint a vízi élőhelyek világnapja kiváló alkalom lehetne arra, hogy felülbíráljuk hozzáállásunkat e ritka természeti kincsünkhöz.

„Elsősorban az erdőgazdálkodás veszélyezteti vízi élőhelyeinket – mondja. – Számos esetben lehettünk tanúi annak, hogy nagy területekről eltűntek az őshonos fafajták, míg helyüket tájidegen fajok vették át. Sok helyütt monokultúrás ültetvényeket hoztak létre, ami nemcsak a táj arculatának, hanem egy idő után az élővilág egészének átalakulását vonja maga után.”

Már az évtizedekig tartó folyamszabályozás, az oldalágak elzárása is jelentős kihatással volt a vízi élőhelyekre, ám a kegyelemdöfést a vízlépcsőrendszer építése adta meg.

„A Duna mentében az emberi tevékenység annyira visszaszorította a természetet, hogy már nem elégedhetünk meg a jelenlegi állapotok megőrzésével – közli Kušík doktor. – Egy jóval korábbi állapotot kell visszaállítanunk, ezért is keressük az együttműködés lehetőségét az erdő- és vízgazdálkodókkal, valamint a határainkon túl tevékenykedő természetvédő szervezetekkel. Bár a közvélemény nem jó szemmel nézi az újabb és újabb védett területek létrehozását, az eredeti élőhelyek megóvása miatt mégis szükség van ezekre.”

Vállalt küldetésüknek megfelelően a BROZ tagjai betemetett ágvizeket tesznek átjárhatóvá, nemzetközi projekteket kezdeményeznek. Az egyik legutóbbi ilyen megmozdulásuk a Duna szárazföldi deltájában élő veszélyeztetett madárfajok populációjának védelmét célozta, és sikerült elérniük, hogy Nagybodak határában az állami természetvédelem rezervátummá, tehát fokozottan védett területté nyilvánítsa a Forrás elnevezésű, 115 hektáros mocsaras területet.

„A vízi élőhelyek világnapja alkalmából egy hosszabb távú feladatot, az északi vagy patkányfejű pocok élőhelyének védelmét vállaltuk fel – mondja Tomáš Kušík. – Ez a jégkorszakból itt maradt, alig ismert rágcsáló tájainkon a kihalás szélére sodródott; megmentésének egyedüli módja, hogy helyreállítjuk életkörnyezetét. Ez pedig egybevág a vízi élőhelyek védelmével.”

Tegyem hozzá: egy sor más dologgal is – hiszen a Természet egyetlen hatalmas, ám sérülékeny élő szervezet.