Ritka alkalom, Pécsett koncertezett a magyar underground egyik úttörője, a Vágtázó Halottkémek

Időutazás, ösztönkiugrasztás

Van, ami nem változik.

KISS TIBOR NOÉ

Mintha időutazók lettünk volna, ott álltunk a glancos Pécsi Est Café pultjánál, a színpadon pedig a Vágtázó Halottkémek zenélt. 2012 szeptemberében. Időutazók is voltunk, semmi sem változott 1976, 1982 vagy 1995 (amikor először éltük át élőben a VHK-féle zenei élményt) óta: elementáris koncertélményt kaptunk.

A VHK-ról nehéz beszélni azoknak, akik még soha nem hallották a zenekart. Az sem elég ehhez, ha összegyűjtjük a VHK stílusára vonatkozó jelzők sokaságát. Mert mi is a VHK? Etnopunk, ősi népzene, sámánpunk, pszichedelikus hardcore, a jövő mágikus népzenéje, utazás a negyedik dimenzióba, kolostori pszichedélia, őseredeti istenélmény, gyermekkori tündérmese – hogy a különböző szaklapok és zenészek definícióit soroljuk. Vagy ahogy a Magyar Narancs megfogalmazta 1997-ben: „A Vágtázó Halottkémek évtizedek óta a magyar zene lelkiismerete és bűntudata, megkerülhetetlen példa.”

Tényleg példa: a Vágtázó Halottkémek talán az egyetlen olyan magyar zenekar, amely világviszonylatban is letett valamit a „könnyűzene” asztalára. Nem külföldi zenei ötleteket nyúltak vagy fordítottak le magyarra, nem a nyugati trendeket követték, hanem a maguk ösztöneit, belső szabályait követve hozták létre azt a csak rájuk jellemző, senkivel össze nem téveszthető zenei univerzumot, amelynek a neve: VHK. S ez bejött, a Vágtázó Halottkémeket olyan zenészek tartják számon a kedvenceik között, mint Iggy Pop, Lemmy, Henry Rollins vagy Jello Biafra. Utóbbi, a Dead Kennedys nevű legendás punkzenekar frontembere 1992-ben a saját kiadójához, az underground sztárzenekarok sokaságának lemezeit megjelentető Alternative Tentacleshöz csábította a zenekart.

Ez azonban mind a múlt. A zenekar 2001-ben lényegében megszűnt, 2009-es újjáalakulása óta új lemezt nem jelentetett meg, s koncerteket is csak elvétve adott. A kérdés adott volt: eljárt-e a VHK fölött az idő? A választ a VHK 2010-es pécsi fellépése óta sejtjük, a szeptemberi koncert végighallgatása, végigugrálása, végigüvöltése óta pedig tudjuk. A VHK él és mindörökké élni fog.

Az ínyencek már akkor csettintettek, amikor a zenekar nyitányként belekezdett az Ahol nincs föld című hétperces szerzeménybe, az egyik olyan sajátosan örvénylő VHK-dalba, amely tizennégy évvel a kiadása után is – minden sablonos zenei megoldást kerülve – maga a megtestesült energia. Persze, a bő másfél órás koncert során a zenekar az összes nagy „slágerét” eljátszotta, igazi tombolás indult be a Halhatatlanság, a Ki vele az Istenért! vagy a Halló mindenség! közben. Ahogy kell, jött a Hunok csatája is, az emberek pedig magukból kivetkőzve üvöltötték: „jártál csatában / tárnokvölgyi csatában / égszínkék ruhában / szemek zászlajában / hunok táborában / Attila városában.” Nemzeti rock ide, nemzeti kurzusfilmek oda – ha mindenáron valami „ősmagyart” keresünk, a VHK-ig és ne tovább! Mert ez művészet, nem valamiféle magyarkodó giccs (és ezért nem is divatos). A koncerttel szembeni kritika pedig a szokásos, ebben mindenki egyetértett: a kilencvenes évek végi számok némelyikénél leült a hangulat. Az éden visszahódítása másodikra (1998) sem sikerült úgy, ahogy például A világösztön kiugrasztása elsőre (1990).

A koncertre amúgy mindössze száz-százhúsz ember volt kíváncsi, ez némi melankolikus felhangot adott a bulinak – igaz, legalább jól el lehetett férni a teremben. A rajongók közül tízből kilenc férfi, harminc év alattiakat pedig szinte nem is láttunk. Az idő lassan elszállt, csak Grandpierre Attila tartja magát. A 61 éves frontember – aki, ha ezt valaki nem tudná, nemzetközileg elismert csillagász – sámánköpenyben és félmeztelenül is ugyanúgy toporzékolt, ugrált, kántált, a kisugárzása egészen rendkívüli. Ellenállhatatlan párost alkotott Soós Lajos Szónusz basszusgitárossal, aki már akkor feltalálta a beatbox műfaját, amikor az még nem is létezett: a szájával cserregett, kuruttyolt, füttyögött. A „régiek” közül ott volt a színpadon Lujó is. Egykedvűen pengetett, kicsit elbújt az egyik oszlop mögé. Csak Balatoni Boli hiányzott, az üstdobos, aki februárban tragikus körülmények között veszítette életét Szumátra szigetén.

S bár a koncert nem idézte a VHK korszakának (egyik) csúcspontját, a kilencvenes évek másfél órás, eksztatikus hatású, tejes egészében improvizatív koncertjeit, az energia és a disszonancia által létrehozott egyedi és monumentális mesterműveket, a tíz pontot csont nélkül megkapja. Főleg a ráadás miatt, a 16 perces blokk mindent vitt. A Végzetes szerelem hagyományos dalfelépítményét az 1990-ben (22 évvel ezelőtt!) megjelent Indulok elsöprő zúzása követte. Garantált katarzissal.

Mintha időutazók lettünk volna, ott álltunk a glancos Pécsi Est Caféban. Mellettünk fiatal csaposlány támaszkodott a pultra. Elkerekedett szemmel bámulta a vágtázó halottkémeket, a közönséget. Még a száját is elfelejtette becsukni a megdöbbenéstől. Ilyet korábban még soha nem látott, és nem is fog látni egyhamar.

Címkék 

Ajánló