Nyelvi mítoszok és a leendő magyartanárok
PRESINSZKY KÁROLY
A nyelvvel és a nyelv használatával kapcsolatban számos közkeletű, ám nyelvtudományi szempontból téves vélekedés él a köztudatban. Ezek az úgynevezett nyelvi mítoszok közösségi kultúránk részei, és befolyásolják a hétköznapi beszélők nyelvi viselkedését. Talán az egyik legismertebb ilyen nyelvi mítosz az, hogy a nyelvjárás értéktelen, aki nyelvjárásban (tájszólással) beszél, az pedig műveletlen. Emiatt sokan szégyellik nyelvjárásukat, és igyekeznek „műveltebbnek” tűnni azzal, hogy kerülik a tájszavakat. A nyelvtudományban azonban nincs értékkülönbség nyelvek, nyelvváltozatok, nyelvjárások között. Az ilyen és ehhez hasonló nyelvi mítoszok ereje abból fakad, hogy az emberek nem kérdőjelezik meg a bennük megfogalmazott állítást, hanem elfogadják, igaznak hiszik és terjesztik.
A nyelvi mítoszok terjedésében, terjesztésében sajátos szerepe van az iskolának, illetőleg a magyartanároknak, valamint azoknak az egyetemi hallgatóknak, akik magyartanári pályára készülnek, hiszen a felnövekvő generáció nyelvszemléletét leginkább ők alakítják majd. Ha a magyartanár nyelvi mítoszokat ad át tanítványainak, akkor tudományos szempontból pontatlan információkat terjeszt, és rossz irányba befolyásolhatja a felnövekvő nemzedék nyelvszemléletét. Fontos, hogy a magyartanárok tisztában legyenek a nyelvi mítoszok jelentőségével, tudományosan cáfolni tudják, és ne terjesszék azokat.
Egy 2010-es kérdőíves vizsgálat során arra igyekeztünk választ kapni, hogy milyen típusú nyelvi mítoszokat támogatnak leginkább a nyitrai magyar szakos tanárjelöltek. Miért támogatják, illetve hogyan cáfolják a tudománytalan megállapításokat. A vizsgálatban 100 hallgató vett részt. A tanulságos eredmények és érdekes indokok közül most azokat emeljük ki, melyek a hallgatók döntő többségénél megegyeztek.
Legtöbben a nyelv működésével kapcsolatban azt a mítoszt támogatják, mely szerint az emberek beszédük során önkényesen keverik a helyes és a helytelen szavakat. Ezt azzal az egyszerű példával lehetne szemléltetni, hogy személyek helyett az ő, nem személyek helyett pedig az az, ez névmást használjuk. Vannak azonban, akik állatok, növények vagy élettelen dolgok említésekor is az ő névmást használják (pl. Ő egy igazi sportautó). Az igazság az, hogy a látszólag helytelen formák nem okoznak megértési nehézséget, sőt nagyon sokat elárulnak használójuk társadalmi hátteréről, szándékairól, viszonyulásairól. A különféle formájú, de azonos jelentésű szavak „keverése” nem önkényesen, hanem szabályok szerint történik. A hallgatók közül csupán néhányan cáfolták meg tudományosan ezt a mítoszt, leginkább az önkényességet kifogásolták benne.
Az egyetemisták többsége nem vagy csak részben támogatja a nyelvek keveréséhez kapcsolódó mítoszokat. Sokan megfogalmazták, hogy a szlovákiai magyarok nem szándékosan veszik át a szlovák szavakat. Többen kifogásolják a kontaktusváltozatok (szlovakizmusok) „zagyva” jelzővel való illetését, főként azzal az indoklással, hogy két nyelv keveréke, ha olyan környezetben hangzik el, ahol értik mindkét nyelvet, nem lehet zagyva. Akik csak részben értenek egyet, azok számára inkább elfogadható a zagyva, mint az önkényes jelző. Legkevésbé támogatják azt a mítoszt, mely szerint két nyelv keverése a megbecsülés hiányát jelzi a nyelvekkel szemben. Indoklásaikban azonban a legtöbben egy újabb mítoszt teremtenek, illetőleg támogatnak azzal, hogy a következőket vallják: két nyelv keverése inkább azt fejezi ki, hogy a beszélő mindkét nyelvet nagyra becsüli. Voltak azonban objektív indokok is, melyek szerint a nyelvek keverése és megbecsülése nem függ össze egymással, hanem inkább szokás, megszokás kérdése.
A legtöbben azt is támogatják, hogy a belső keletkezésű szavak jobbak az idegen szavaknál, továbbá hogy az idegenszerű szerkezetek veszélyesek a nyelvre. Az egyetemisták leginkább azzal nem értenek egyet, hogy az idegen eredetű szavak beáramlása nyelvcseréhez vezetne. A tudományos indoklásokból kiemelhetjük azt, hogy az idegen szavak használatát nem lehet meggátolni, de tudni kell megfelelő jelentésben használni.
A hallgatók fele támogatja azt a kétnyelvűségi mítoszt, mely szerint magas szinten kell két nyelvet tudni ahhoz, hogy kétnyelvűnek tekintsük. Akik nem vagy csak részben értenek ezzel egyet, azok szerint a kétnyelvűséghez nem kell mindkét nyelven anyanyelvi szint, elég a használat gyakorisága. A legtöbben azzal sem értenek egyet, hogy a kisebbségi közösségek egyik nyelvüket sem beszélik rendesen. Szerintük attól, hogy a nyelv nem hivatalos, még a beszélő anyanyelvi szinten sajátítja el, és rendesen beszéli azt. A kétnyelvűségi mítoszok többségét tehát tudományosan tudják cáfolni.
A nyelvváltozatokkal kapcsolatos mítoszokat az eredmények alapján a hallgatók 90%-a nem támogatja. A nyelvjárásokhoz kapcsolódó akár negatív, akár pozitív értéktársítással nem értenek egyet. Hangsúlyozzák, hogy egyik nyelvváltozat sem értékesebb a másiknál.
Az eredményeket sokáig lehetne részletezni, tanulságait összefoglalva azonban kellő kritikát is meg kell fogalmazni. Befolyásolhatta ugyanis az eredményeket, hogy az egyetemi hallgatókkal már a bevezető órákon is foglalkozunk a nyelvi tévhitekkel, és a hallgatók igyekezhettek az órákon elhangzottak szerint megválaszolni a kérdéseket. Meglehet, hogy más helyzetben és nem a tanárnak leadott kérdőívben jobban azonosulnak a vizsgált mítoszokkal. A nyelvjárásokhoz és a kétnyelvű nyelvhasználathoz kötődő mítoszok csekély támogatottságában szerepet játszik az is, hogy tanszékünkön az oktatás során hangsúlyos szerepet kapnak e témakörök. Mindezek mellett úgy gondolom, hogy érdemes és van mit tenni az érintett egyetemisták, a leendő magyartanárok körében, hogy az általuk leginkább támogatott mítoszokról való gondolkodás is megváltozzon.