Megszabadulás

SZALAY ZOLTÁN

A sánta vénember ma nem érkezett meg. Ma is ugyanolyan lanyha pompával kelt fel a nap, s ugyanazzal a zord kíméletlenséggel kezdett perzselni, mint más napokon, de bennem kialudt a düh, kihunyt az izzás. A sánta vénember szikláját nézem, azt a követ, ahova minden reggel leült, hogy újra és újra elmondja unalomig ismert mondókáját, míg én lazítás nélkül nyomtam, taszigáltam felfelé a sziklát. Alighogy megszólalt, az erő elkezdett kiszivárogni a karomból, a lábamból, a térdem megroggyant, a talpam csúszni kezdett, s a szikla lassan lefelé gördült. Mire befejezte, ugyanolyan messzire voltam a csúcstól, mint egy nappal korábban. Hiába görgettem fel a követ minden este a csúcs közvetlen közelébe, reggel jött a sánta vénember, és minden kezdődhetett elölről.

Szónoklatát mindig azzal kezdte, hogy figyelmeztetett: ugye tudom, hogy máshoz nem értek. Ha esetleg megfordulna a fejemben, hogy kamaszkölyök módjára lázadni próbálnék, úgymond a saját kezembe venni a sorsom (ilyenkor mindig fancsali grimasz jelent meg törődött, ráncos arcán), jusson eszembe, hogy odalent sem minden fenékig tejfel. Unottan mondta mindezt, de azért hangsúlyosan. Jussanak eszembe olyan szavak, folytatta, mint nélkülözés, nincstelenség, kirekesztettség, kisemmizettség. Próbáljak mérlegelni, hogy megéri-e. Van-e értelme a felelőtlen ábrándozásoknak. Aztán gondoljak arra, mekkora szüksége van az odalenti népnek énrám. Micsoda jelentőséggel bír a mindennapjaikban, hogy tudják, én idefent gürcölök, példát mutatva nekik. Odalent mindenki ismeri a nevemet. Olyan az én szerepem, mint a kötőanyagé a ház téglái között: én tartom egyben az odalenti társadalmat, az én állhatatosságom, az én kitartásom ad nekik erőt, hogy továbbcsinálják. Ha én nem feszülnék neki napról napra ennek a rettenetes kősziklának ezen a kegyetlen lejtőn, ha nem mutatnám meg nekik, hogyan kell megharcolni a mindennapok kilátástalanságával, a lehetetlenség démonaival, mit gondolok, meddig maradhatna fent az egész társadalom, az egész kultúra, az egész emberiség? Néhány nap kellene csupán, hogy minden végleg összeomoljon. Ekkor a sánta vénember felállt, láthatóan nem törődve a gyötrődésemmel, nem foglalkozva vele, hogy egyre csúszok vissza, a szikla csaknem maga alá temet, felém sem nézett, csak felemelte a hangját, hogy lentről is jól halljam, azt kiáltotta, nézzek csak rá, nézzek a ráncok szabdalta, gond emésztette arcára. Ha meg akarok győződni róla, hogy másoknak sem könnyű, elég, ha az ő arcát alaposan szemügyre veszem. Nem érdekelte, hogy nem tudom megnézni az arcát, mivel épp minden maradék erőmet öszszegyűjtve küzdök, hogy ne lapítson agyon a kőszikla, amellyel eszmélésem óta vívom élet-halál harcomat.

Miközben lassan elbicegett, minden reggel ugyanúgy odavetette, hogy az apród az ebéddel ma is meglátogat, s a számba csepegteti azt a néhány cseppnyi hígított nektárt, amivel a lenti nép nagy kegyesen táplált.

A szikla elviselhetetlenül forró lett, mire a sánta vénember csoszogásának és zihálásának hangja elhalt a kietlen lejtőn. Az égen csak a messze távolban úsztak felhők, amelyekből valahol a völgyben talán néhány csepp eső is kihullott, fellélegeztetve a tikkadt földet, elverve a köhögtető port. Innen, a fennsík lejtőjéről azonban csak nézhettem az esőt, sosem ízlelhettem meg az esőcseppek ízét a nyelvemen.

Mielőtt azonban az apród a nektárcseppekkel megérkezett, hullott valami odafentről. Ebben az órában mindig hatalmas madarak vetettek árnyékot a földre: saskeselyűk, amelyek keservesen vinnyogva húzódtak árnyékba, délelőtti portyázásuk után. Már nem emlékszem, talán a sánta vénember, talán az ételhozó apród kotyogta el nekem valamikor régen, hogy van egy nagytestű, borzalmas férfi, akit Prométheusznak hívnak, s aki kikötöztetett e végeláthatatlan hegység egyik ormára, és arra kárhoztatott, hogy saskeselyűk táplálkozzanak a májából, míg a világ bele nem omlik saját végzetébe. Hasonló a sorsa, mint az enyém, ugyanez a banda, a sánta vénember társasága vetette őt oda koncul a saskeselyűknek. Amikor a madarak reggeli étkezésükből visszatértek, hogy a legmelegebb órákban elrejtőzzenek, néhány vércseppet hullajtottak rám, ragacsos, édes vércseppeket, amelyeket csípős, zöld döglegyek lefetyelnek le a testemről.

Prométheuszra gondoltam, amikor megtettem. Az odalenti népre nem gondolhattam, róluk nem tudtam semmit. Csak annyit, amennyit a sánta vénember mesélt, de az valahogy nem tetszett nekem. Nem éreztem semmit, ahogy láttam tovagördülni a sziklát, lassan, mégis dübörgő erővel, végig a lejtőn. Odalent fog csak megállni, a völgyben, magával zúdítva a hegyláb egész görgetegét, maga alá temetve mindent, ami az útjába kerül. Most, hogy szabad a kezem, a vállamat nem nyomja a mérhetetlen súlyú kőtömb, a lábamat könnyedén a magasba emelhetem: most már tudom, hogy korábban is megtehettem volna. A sánta vénembert soha többé nem látom. A legyeket végre elhessegethetem az arcomról, a hasamról, a lábam közül. Már hallani a távolból a saskeselyűk vinnyogását: követni fogom őket a hegyszirteken át, hogy elvezessenek Prométheuszhoz.