Új vizeken lányok

BENYOVSZKY KRISZTIÁN

Baráth Katalin első könyvéről, A fekete zongoráról írott tanulmányom (vö. Kalligram, 2010/11.) végén abbéli reményemnek adtam hangot, hogy a főhős, az első magyar amatőr női nyomozó kalandjai nemsokára tovább folytatódnak egy következő regényben, mely – a pesti közjáték után (A belga, Hatszáz lőerő című novellák) – ismét a képzeletbeli déli kisvárosban, Ókanizsán játszódik majd.

Dávid Veron visszatért, s immár a fővárosi Nő című feminista lap munkatársaként egy sokkal nagyobb szabású bűnügybe keveredik, mint korábban, melynek szálai a legmagasabb politikai körökig vezetnek el. A türkizkék hegedű (Agave, 2011) viszont nem Veron szülővárosában játszódik, tehát akár még csalódott is lehetnék – de nem is csupán Budapesten, ami azért nyújt némi vigaszt. Annak ellenére, hogy nem teljesen ilyen folytatásra számítottam. De ez is mutatja, hogy a tehetséges szerző saját útját járja, s nincs tekintettel holmi krimirajongó kritikusok elvárásaira (miért is volna, tegyem hozzá rögtön).

Baráth Katalin ügyesen és nagyon körültekintően tesz utalásokat az első történetre, felidézve néhány – valószínűsíthetően a későbbiekben is visszatérő – szereplőt, helyszínt és eseményt, de mindig gondosan ügyelve arra, nehogy a poéngyilkosság eléggé nem kárhoztatható bűnébe essen. Ezek az allúziók a beavatottak számára megteremtik a sorozatok kiépítéséhez nélkülözhetetlen déja vu érzést, az új jelöltekben pedig kíváncsiságot ébresztenek az első regény iránt. A két mű közötti kapcsolat azonban poétikai szinten is felfedezhető. A türkizkék hegedű nyitánya is felettébb mozgalmas, ütős, még ha más értelemben is, mint az első regényé. Itt is megidéződik egy másik populáris zsáner (egy vadnyugati történetet olvasó öregember személyében), van vers is, melynek értelme valamilyen módon köthető a cselekményhez (igaz, ez nincs megmagyarázva a szövegben, még csak utalás sem történik rá), s a legfontosabb információkhoz az önjelölt nyomozók itt is különféle szövegek interpretációja útján jutnak hozzá. A folytonosságot képviseli természetesen a főszereplő változatlan karaktere, és a finom iróniával átszőtt elbeszélői stílus is.

Mégis: Baráth Katalin új regénye, az említett hasonlóságok ellenére, más hagyományvonalat követ, mint A fekete zongora. Míg amaz a kisvárosi rejtélyközpontú detektívregények tradíciójából indult ki, amelyet mondjuk Agatha Christie Marple-történetei képviselnek, a mostani mű inkább a bűnügyi kalandregények és a kémhistóriák világából merít inspirációt. Egy sajátos műfaji ötvözetről van szó, érdemes tehát első lépésben efelől megközelíteni a szöveget.

Olyan krimi(k)ről van szó, amelyben a bűntények és a hatalomért folyó politikai játszmák körei metszik egymást, ezért az átlagosnál nagyobb hangsúlyt kap benne az üldözés, a szerepjáték és a diplomáciai manőverezés, mint az intellektuális nyomolvasás. Nemegyszer (mint ahogy itt is) olyan titkos iratok eltűnése teszi szükségessé diszkrét magánnyomozók bevonását, melyek illetéktelen kezekben nemzetközi politikai bonyodalmakhoz, sőt akár háborús konfliktusok kirobbanásához is vezethetnek. Holmes és Poirot is többször tesz szolgálatot a kormánynak hasonló ügyek elsimításában. Fontos szerepe van továbbá az ilyen történetekben az utazásnak, mely egyébként is az újdonság, a váratlan és meglepő események – egyszóval a kaland kifogyhatatlan tere és ideje; nemcsak az irodalomban. A Bond-történetek kontinenseket átszelő, gyors ritmusban változó cselekménymenete helyett azonban itt egy kevesebb helyszínen és valamivel szűkebb földrajzi keretben, a korabeli Monarchia határain belül bonyolódó sztorit kapunk: a panoráma Zentától a nyüzsgő, fényes és árnyoldalát egyaránt megmutató Budapesten és a balatoni üdülőkön át egész az adriai partokig, Fiuméig és Abbáziáig terjed. A tempó lassúbb (elvégre csak 1911-et írunk), de a regény világából nem hiányzik sem az egzotikum, sem a kalandos fordulat. Végezetül – anélkül, hogy hatásokat firtatnék – megjegyzem, hogy a kémregény, a romantikus kalandregény és a klasszikus krimi elemeinek ötvözése jellemzi Boris Akunyin szintén a századforduló táján játszódó népszerű Fandorin-sorozatának nem egy darabját is (legszembetűnőbb ez talán a Török cselben.)

A nyomozás ebben az esetben egy árva kisfiú eltűnése miatt indul meg. Dávid Veronnak ezúttal is akad segítője, mégpedig kolléganője és barátnője, Mara, valamint a fiú nagybátyja személyében. Kár, hogy a bűntény(ek) elkövetője szinte kezdettől fogva ismert, s csak a változó búvóhelye és távlati tervei nem világosak a nyomozócsapat előtt. A történet végén elhelyezett két csavar valamelyest ugyan kárpótol a rejtőzködő tettes leleplezése adta öröm elmaradásáért, de azért nem teljesen.

Meg kell jegyezni, hogy egy karizmatikus gonosztevőről van szó (valahol Tartuffe és Moriarty professzor között), akinek elvetemültsége és ravaszsága a regény végére már-már túlvilági, pontosabban infernális méreteket ölt. Bevallom, hogy az ellenfélnek ez a folyamatos démonizálása – az én olvasatomban legalábbis – egy idő után a visszájára fordult át, vált egyre kevésbé hihetővé s ezáltal komikussá.

Bármennyire kegyetlen dolog is a gyerekrablás, én azért hiányoltam a regényből egy jó kis gyilkosságot. Igaz, hogy történik egy erőszakos haláleset (véleményem szerint egyébként elég későn), de korántsem kap olyan figyelmet, amilyet egy ilyen súlyos bűntény megérdemelne. Nem is válik valódi bűnügyi rejtéllyé, egy lesz csupán azon tettek listáján, melyet az üldözött gonosztevőnek tulajdonítanak.

A szerző láthatólag nagyobb gondot fordított a korrajzra, mindenekelőtt az életmód-történeti vonatkozások (divat, étkezési kultúra, szórakozás) ábrázolására, mint első regényében, így A türkizkék hegedű eséllyel pályázhat nemcsak a nők társadalmi helyzete iránt érdeklődő, hanem a történelmi tárgyú epikának elkötelezett olvasók kegyeire is. Mert akárhogy nézzük is, ez a századelőn játszódó történet egy románcos elemet sem megvető, de azt kellő iróniával kezelő történelmi krimi (is).

A regény egy Veronikának címzett levéllel záródik. „(…) hívséggel várom mihamarabb a maga élcekkel s gúnnyal teliírott epistuláját, miben közli a napot s órát, mikor vonata Ókanizsára befut.” (289.) Már csak abban reménykedhetem (én egy ilyen reménykedő típus vagyok), hogy a lány végre hallgat a férfi szavára, és hazalátogat. S akkor már csak egy-két rejtélyes halálesetet kell keríteni arra az időre – de ez már legyen Baráth Katalin dolga.