Narancsszín oboa
B. MÁNYA ÁGNES
Évek óta lelkes monarchista vagyok: szenvedélyesen gyűjtök, olvasok és fényképezek mindent, ami egy kicsit is visszaidézi az Osztrák–Magyar Monarchiát. Nem kifejezetten politikai értelemben nyűgöz le ez az alig több mint fél századot megélt államalakulat, inkább az ezalatt keletkezett, épített és szellemi öröksége izgat.
Ebbe a nosztalgikus mesevilágba merülök alá, amikor Baráth Katalin könyveit olvasom. Lekuporodom a nappalink mohazöld bársonyt idéző kanapéjára, remek kilátással a Déditől örökölt „bécsi bútorra”, felkattintom a gondos (kínai) kezek készítette korhű Tiffany-lámpát, és belevetem magam a sűrűjébe.
Mint az a fentiekből sejthető, Baráth Katalin első (A fekete zongora) és második regényét elsősorban nem azért olvastam el, mert a krimi elkötelezett rajongója volnék, inkább a századelő megidézése érdekelt, így, utólag persze, egyáltalán nem bántam, hogy volt benne ármány és gyilok.
1911-et írunk, amikor Dávid Veronika (minekünk csak Veron), akinek mindig a helyén van az esze és a szíve, a provinciális Ókanizsáról Budapestre „menekül”. A harcos amazon a Nő és a Társadalom című hölgylap munkatársa lesz, majd barátnőjének és támogatójának, Argyelán Mara szerkesztőhelyettesnek köszönhetően újra nyomozni kezd, miközben számtalan veszélyes helyzetbe keveredik. Pisztolyt ránt, ha kell, máskor könyvvel hatástalanít, megküzd a sátán magyarországi helytartójával és megmenti (ha nem is a világot) a Monarchiát és legalább a fél Európát a háborútól – vagy három évre. Veron megmondja a tutit Tutsek Annáról, lángba borítja egy agg könyvkereskedő régen kihűlt szívét, és a sajátja is újra megperzselődik. Újabb nyomozása során sokkal véresebb, kegyetlenebb, sötétebb, egzotikusabb kalandokba keveredik, mint az első regényben, és nemcsak a szárazon, a türkizkék vízen is a Gonosz nyomába ered, meg sem áll az Adriáig.
Veron „szülőanyja”, Baráth Katalin történelem és magyar szakot végzett az ELTE Bölcsészkarán, így rokon lelkek vagyunk (ugyanezt a szakpárosítást végeztem magam is, csak éppen Pozsonyban). Pontosan tudja és le is írja, hogyan nézett ki a híres Párisi Nagyáruház a budapesti Sugárúton, hogy bizony egykor fű nőtt az Ezredéves Emlékmű körül, hogy milyen volt a főszezon Abbáziában, hogy Fiumében épül(t) a Szent István csatahajó, és hogy mennyire rangon alul nősült Ferenc Ferdinánd. Míg más olvasók számára ez „csak” díszlet, kulissza lehet, én azt mondom, végre egy olyan izgalmas könyv, amely egyszerre szórakoztat és közben korrekt, de nem direkt módon „felmondja”, mi érdekes, izgalmas történt akkor a világnak ezen a kis szegletén (Lengyel Péter Macskakő című regényét olvasva volt még hasonló érzésem). Egyedül a 122. oldal körül ingott meg a Baráth Katalinba vetett bizodalmam, ám utólag kiderült, szándékos volt az ott ejtett pontatlanság – de csitt!
A hőseit is nagy műgonddal mutatja be a szerző, olyan végtelenül alaposan, hogy akár le is tudnánk rajzolni őket: az utolsó szőrszálat is a férfiideál Lipovszky Ferenc tömött bajszába, az utolsó ráncot is a merészen öltözködő Mara modern nadrágjára. A (karizmatikus) férfi szereplők személyének, hangulatváltásainak leírása pedig számomra egyenesen kamaszkorom nagy mesemondóját, Jókait idézi, aki hasonló „stilben” áradozott Kárpáthy Zoltán arcának színéről és nemes vonásairól, hajfürtjeinek és egyéb pelyhedző szőrszálainak pontos elhelyezkedéséről, mint teszi azt Baráth Katalin Lipovszkyval, a „viking óriással”. A „delejes vonzerővel” bíró Szászi előképe (aki térdig gázol a gazdag arisztokrata hölgyek összetört szívében) pedig a másik Jókai-hős, a nemes lelkű, de delejes Berend Iván lehetne…
Egy szó, mint száz: alig várom a folytatást!
Utóirat
Levél Dávid Veronika úrhölgynek
A Nő és a Társadalom Szerkesztőségébe, Budapestre
Tisztelt és Nagyra becsült Szerkesztő Kisasszony!
Engedelmével ezúton bátorkodom megjegyezni, mennyire csodálom Önt, egyszersmind szeretném fentebbi szerény írásomat (az Új Szó hozta) a becses figyelmébe ajánlani.
A grandiózus nyomozásait elbeszélő két könyv czímében egy-egy szín, továbbá hangszer szerepel, meglehet, mindkétszer egy meglévő költemény kulcsszavai ezek: mindjárt az elsőt a magácska által is bálványozott költőóriás, Ady Endre írta. A fenti írásom czímét nem valamely valós textus, csupán a képzelet merész játéka ihlette. Ne vegye tolakodásnak, Veronika, de minthogy jómagam is jórészt tollforgatással keresem meg a kenyerem javát, készen állok verset is faragni hozzá, amennyiben a „Narancsszín oboát” méltónak találja arra, hogy harmadik kötetének czíme legyen.
Őszinte üdvözlettel és rajongással
ajánlom magamat:
B. Mánya Ágnes
(czím az Új Szó Szerkesztőségében)