A paternalizmus tévútja – válasz Fiala Jánosnak

RAVASZ ÁBEL

A szerző mind a parafrázisként megalkotott címmel, mind magának a cikknek a tartalmával – Nagy András egy korábbi, szintén e hasábokon megjelent írása mellett – elsősorban jelen sorok írójának egy korábbi megszólalására reagált (Az öntudatosság útja. Új Szó, 2011. június 29.), még pontosabban azzal vitatkozott. Fiala írása több szempontból is érdekes kérdéseket vet fel, annál sajnálatosabb azonban, hogy a szerző több helyen is meglehetősen pontatlanul adta vissza az általa cáfolni kívánt érveket.

Eszerint írásom azt sugallta, hogy a törvény alkalmazása most már csak az „öntudatos állampolgári magatartás függvénye”. Ez a cáfolatnak szánt tétel azonban többet árul el a kritikusról, mint a kritizált szövegről. Cikkemben ugyanis azt írtam, „egyedül az öntudatos állampolgári magatartás hathat a helyzet javulására”. Azaz, míg szövegem elsősorban azt próbálta elemezni, milyen eszköztár áll a szlovákiai magyar civilek rendelkezésére a nyelvhasználati szokások megváltoztatására, Fiala ebben (is) a nyelvtörvény működésével kapcsolatos érvet látta meg. Ez a hangsúlyeltolódás cikke egészére is jellemző: az ugyanis a nyelvtörvényről, annak tökéletlenségéről és pozitívumairól, egymástól elkülönülő rétegeiről, valamint annak alkalmazásáról szól. Véleményem szerint azonban egy tágabb, a valós nyelvhasználat alakulását szem előtt tartó perspektíva sokkal hasznosabb elemzési keret lett volna.

A szerző egy korábbi cikkében (Előrelépés-e nyelvtörvény módosítása? Új Szó, Szalon, 2011. július 11.) a nyelvtörvény és a nyelvhasználat már-már determinisztikus összefüggéséről szóló nézetét explicit módon is kifejtette. Akkor ezt írta: „Ezért [a módosítás] értékelésekor elsősorban azt kell figyelembe vennünk, mi okozza a jelenlegi siralmas [nyelvhasználati] helyzetet. Mert azt, hogy a helyzet siralmas, feltehetően senki sem vitatja. (…) Ennek egyik legfőbb oka a jelenlegi nyelvhasználati szabályozás széttöredezettsége, átláthatatlansága, bizonytalansága, az alkalmazási terhek kisebbségi nyelvhasználókra való áthárítása és az államnyelv pszichológiai előnyben részesítése.” A megfogalmazás ugyan némiképp megengedő, a cikk azonban a továbbiakban nem foglalkozik a nyelvhasználati szokások helyzetére ható egyetlen más potenciális tényezővel sem, még utalás szintjén sem. Írása éppen ezért a kisebbségi nyelvtörvény módosításának kritikájára, valamint a Kerekasztal – részben Fiala által kidolgozott – alternatív módosító javaslatának népszerűsítésére korlátozódik.

Miközben Fiala János azzal vádolja az általa kritizált írások szerzőit, hogy a törvényi szabályozás végrehajtásának hiányosságaiért az állampolgárokat teszik felelőssé (ami a hivatkozott írásokból egyébként csak egy nagy adag célzott rosszindulattal olvasható ki), ő maga gyakorlatilag teljes mértékben a törvényt hibáztatja az állampolgárok magatartásáért. Szóhasználatát alkalmazva ez nemcsak a paternalizmus „szerecsenmosdatása”, hanem ráadásul az annak elvárására történő buzdítás.

Nem újdonság, hogy az állami paternalizmusra – azaz annak atyáskodó, gyámkodó magatartására – régiónkban igény van. Példának okáért az ISSP 2006 nemzetközi értékvizsgálat eredményei szerint míg a magyarok valamivel több, mint 90%-a várná el, hogy az állam mindenkinek biztosítson munkát, Németországban ez a szám csupán 68%. Hasonlóképpen, míg a magyarok mintegy 90%-a szerint az állam feladata az ipar élénkítése, a németek kevesebb, mint 60%-a gondolja ugyanígy. A példák sora folytatható.

A paternalista állam iránti igény jelentős részben a szocializmus örökségének tekinthető – az emberek az állammal szembeni elvárásainak mértéke és tartalma ugyanis élesen elkülönül az egykori vasfüggöny két oldalán, még Németország két fele között is. Az élet legtöbb alterületén irányító szerepet vállaló, „gondoskodó” szocialista állam ugyanis az emberek egy jelentős részében kialakította azt az attitűdöt, amelyet Martin Seligman nyomán „tanult tehetetlenségnek” nevez a szakirodalom. Seligman 1967-es, kutyákon végrehajtott kísérletében az alanyokat ártalmatlan, de meglehetősen kellemetlen áramütéseknek vette alá; míg azonban a csoportok egyikében az állatoknak volt lehetősége a szabadulásra, a másik tagjainak erre nem kínáltak esélyt. A kondicionálás után a kísérletet megismételték, s bár ekkor a második csoportbelieknek is megadták a lehetőséget az áramütés leállítására, az állatok az első csoporthoz tartozókkal ellentétben meg sem próbálták keresni a megoldást. Megtanulták a tehetetlenséget, és ahhoz a körülmények megváltoztatása után is ragaszkodtak.

Ez a jelenség az embereknél is kimutatható, sőt a szocializációs folyamatok révén generációkon keresztül is átöröklődik. Itt is érvényesül Ralf Dahrendorf német szociológus gyakran idézett mondása, mely szerint „egy politikai rendszert hat hónap alatt le lehet váltani, egy gazdasági rendszert hat év alatt át lehet alakítani, a társadalmi [változáshoz] hatvan év kell”. A paternalizmus elvárása beleivódott a társadalmi struktúrákba, és végtelenül megnehezíti a hatékony civil ellenőrző mechanizmusok kialakulását. Éppen ezért érthetetlen, hogy a saját bevallása szerint a civil aktivitást mindig fontosnak tartó Fiala János hogyan kardoskodhat – a törvény hatékony végrehajtása nélkül lehetetlen az eredményes civil fellépés címszava alatt – e mellett a roppant kártékony beidegződés mellett.

Ha már a civilekről van szó, írásában a szerző összemossa a civil kezdeményezéseket az általam korábban „öntudatos állampolgári magatartásnak” és „civil nyomásnak” nevezett jelenségekkel. Itt vélhetően saját élettapasztalata is befolyásolja értelmezését: az intézményesült civil szféra (az NGO-k világa), melyben a „világéletben civil szervezetben dolgozó” Fiala vélhetően rendkívül otthonosan mozog, korántsem az állampolgári nyomásgyakorlás egyetlen – vagy akár fő – terepe. Úgy vélem, hogy a szerző által hivatkozott írásom ezzel kapcsolatban egyértelműen fogalmaz: példáim elsősorban az üzletvezető–vásárló összefüggésben emelik ki az öntudatos magatartás jelentőségét. Cikkem tehát korántsem arról szólt, hogy a civil szervezeteknek – például a Kerekasztalnak – kell a nyelvhasználat megváltozásának motorjaivá válniuk: sokkal inkább az egyének önálló és öntudatos fellépését szorgalmaztam. Ehhez kapcsolódóan az intézményesült civil szféra egyik fő célkitűzése véleményem szerint éppen az állampolgári aktivitás elősegítése és támogatása kell, hogy legyen. Ez az elképzelés természetesen szögesen ellentétes a paternalista elvárásokkal rendelkező, az állam jóságos intézkedéseinek hatékony végrehajtására váró emberek képével.

A statisztikák ebben az esetben is jól mutatják a regionális hatást. Az ISSP-felmérés 2004- es fordulója szerint míg a németek csaknem 56% írt már alá petíciót életében, a magyaroknál ez az arány csupán 15,7%. Hasonlóképpen, míg a németek több mint 40%-a, az osztrákoknak pedig csaknem 56%-a bojkottált már valamilyen okból bizonyos termékeket, a magyarok mindössze 5%-a, a szlovákoknak pedig valamivel több, mint 13%-a tett ilyesmit. Ráadásul a magyarok csaknem háromnegyede soha nem is írna alá efféle nyilatkozatot. Ezek alapján a civil öntudatosságnak bőven van még hova fejlődnie régiónkban, annak ellenére is, hogy az intézményesült civil szféra már aránylag jól kiépült.

A fentiekből adódóan a szerző nézete a politikai cselekvés szerkezetéről merőben eltérő a sajátomtól. Írása alapján úgy tűnik, értelmezésében a törvényalkotó feladata a nyelvhasználati gyakorlatok felismerése és befolyásolása („értelemszerűen” a kisebbségi nyelv térnyerésének irányában), akár a privát szférába való súlyos belenyúlások árán is. Az állam további feladata a változtatásokat megcélzó törvény hatékony végrehajtásának előkészítése és lefolytatása. A végeredmény egy a központ felől kiinduló, a mindennapi nyelvhasználat megváltoztatására törekvő impulzus.

Fontosnak tartom annak kiemelését, hogy a fenti gondolatmenet – ellenkező előjellel – kiválóan alkalmas lenne akár a Fico-féle államnyelvtörvény indoklására is. Ha hajlandóak vagyunk elfogadni, hogy a törvényhozó feladat valóban a nyelvhasználat megváltoztatása kell, hogy legyen, akár a privát szférába való agresszív beavatkozás eszközével, akkor a hírhedt nyelvtörvény máris könynyen indokolhatóvá válik egy a Smer által képviselt szlovák „nemzeti” diskurzusban.

Ehhez képest én azt gondolom, hogy az államnak nem feladata a privát kulturális gyakorlatok központilag történő megváltoztatása, sem pro, sem kontra. Abban egyetértünk Fiala Jánossal, hogy a nyelvhasználati gyakorlatok hivatalos felismerése központi jelentőségű: az állam azonban véleményem szerint elsősorban arra hivatott, hogy megteremtse e gyakorlatok folytatásának (ténylegesen!) egyenlő lehetőségét minden állampolgára számára. Az államnak nem feladata sem a kisebbségi nyelv megerősítése, sem annak gyengítése, és főleg nem az állampolgárok kulturális terelgetése: feladata az egyenlő játékszabályok megteremtése. E játékszabályok megszületése után pedig már az állampolgárok dolga a kialakult mozgástér megtöltése tartalommal.

Nem kétlem, hogy Fiala János írásai a kisebbségi nyelvtörvény módosításával kapcsolatban jogi szempontból szakszerűek, a jogszabály által felölelt területek csoportosítása pedig hasznos analitikai eszköz lehet az érdeklődők számára. A szorosan a törvénnyel kapcsolatos meglátásaival éppen ezért nem szándékozom vitatkozni.

Míg azonban – hogy a korábbi cikkében alkalmazott focis hasonlatát folytassam – ahhoz nem szeretnék hozzászólni, hogy „ki hány gólt rúgott” a törvénymódosítással, úgy érzem, megszólításom okán érdemes volt tisztázni, mi a hivatkozott szövegem valódi tartalma és még inkább azt, hogy egyáltalán hol van a „pálya”. A pálya ugyanis egyáltalán nem csupán a kisebbségi nyelvtörvény módosítása: a valódi problémát a szlovákiai magyar nyelvhasználati szokások alakulása jelenti, melynek a kisebbségi nyelvtörvény csupán keretet adhat, de nem törekedhet központi megváltoztatására. A paternalista reflexek, melyek az állampolgárokról való központi gondoskodást, a civil szféra intézményesülését és az „egyszerű ember” tehetetlenségét hirdetik, számomra elfogadhatatlanok, sőt kifejezetten károsnak tűnnek. Egy kisebbség túlélése nyelvében az állampolgárok egyéni, öntudatos fellépése nélkül pedig egész egyszerűen lehetetlen, bármilyen tökéletes is a törvényi háttér.

A szerző a Publicus Slovensko vezető elemzője