Hogyan járok ezentúl haza?
GRENDEL ÁGOTA
Még egyszer visszamentünk körülnézni, mi maradt ott, mit lehetne elvinni, amit a bútorszállítók ott hagytak. Az előszobában a cipősszekrény, a fehér szekrény, amely nevében fehér maradt, holott már évtizedekkel ezelőtt halványzöldre festette nagybátyám, aki ezermester volt, a cipősszekrényt is ő eszkábálta össze, meg a tévéasztalkát, a konyhaszekrényre polcot szerelt, mert olyan sutának tűnt, megszerelte a vízcsapot, mindent meg tudott csinálni, egyébként autószerelő volt, de ha olyan kedve kerekedett, zongorázott, igaz, négy ujjal, de ez senkit sem zavart, különösen ünnepekkor, néhány pohár bor után, és hegedülni is tudott. A fehér szekrény még tele volt. Egyetemi jegyzetek, vaskos könyvek a marxizmusról és a leninizmusról – úristen, hogy a zabszem nem fért volna, amikor azt kezdték terjeszteni, hogy ezekből a tárgyakból is kell államvizsgáznunk, mert e tudományok nélkül feleannyit ér a diplománk. Szerencsére elvetették, hiszen arra sem emlékeztünk, hogyan tettük le a vizsgákat a kommunista párt történetéből, a tudományos kommunizmusból, a szocialista gazdaságtanból. Be se ment a fejünkbe, nem is kellett elillannia onnan a sok pártkongresszusnak. Igaz, a párttörténetes vizsgáztató remek ember volt, soha senkit sem rúgott ki, csapzott frizurája is arra vallott, hogy nem a párttények embere, és mivel én voltam csoportunkból az egyetlen pozsonyi, s vittem be aláírásra az indexeket, egy osztályzattal jobbat kaptam, mint a többiek. Mindennek az alján egy orosz egyetemi jegyzet lapult, telefirkálva szlovák szöveggel, elég volt ránézni, kézbe se kellett vennem, láttam az orosztanár gúnyos, megvető pillantását, furkapiszka megjegyzéseit, amelyekkel bennünket, magyarokat tisztelt meg, holott tudnia kellett (volna), hogy mi nem érettségiztünk oroszból. Megbocsátva minden, ő sem húzott el. A legfélelmetesebb jegyzettől azonban még az államvizsga előtt megszabadultam. Szerencsémre a magyar mellékszakom volt, nem kellett mindenből államvizsgázni, a vizsgák után azon nyomban megszabadultam mindentől, ami fonetikáról és fonológiáról szólt. Nem sok hiányzott, hogy szárnyra keljek miatta, de csak a klasszikus gyomorgörcsök kerülgettek, no meg rémálmok.
A konyhában a hűtő, egy szék és egy izgő-mozgó asztal maradt, így még hatalmasabbnak tűnt. Ez volt életünk fő tere, ez volt ott a tér, a miénk, ott nőttünk fel mi is, meg még a gyerekeink közül is ott cseperedett egyik-másik. És anyámnál volt spájz, azaz kamra. Be is spájzolt rendesen minden nyáron, édeset, savanyút, zöldséget, gyümölcsöt, még a patentos üvegekbe, ha lehetett, mert a celofán alatt pillanatokon belül kiszáradt minden.
A kisszobából sem tudtuk elhozni a polcot – ez is nagybátyám gyártmánya volt, szépen, pontosan illeszkedett a sarokba. Mintha összement volna, amikor nagyanyám meghalt, és kihordták a hatalmas szekrényeket, ágyat, szentképet, éjjeliszekrényt. Hogyan préselték be oda, amikor a kecskelábú asztal és szék meg a keskeny, egyszemélyes ágy között is alig maradt hely, amikor már nővérem mint nagylány megörökölte ezt a kis zugot. Nem száradtak többé gyömbéres sütemények az ágy alatt, és senkinek sem jutott eszébe soha többé, hogy több kiló kockacukrot, több doboz szardíniát tároljon ott, vagy a konyhában, kamrában, mert mi már szerencsére nem tartottunk attól, hogy kitörhet egy újabb háború, és valaminek kell lennie otthon. Nagyanyámba beivódott a félelem, hitt is az új rendszerben, meg a békében, meg nem is, de azért szó nélkül fogta a kissámlit, és leült hajnalban a sorba húsért. Meg összebarátkozott a szenesemberrel, olyannyira, hogy le is vitt magával látogatóba, de hamar vége lett a vizitnek, mert ott a friss betonlépcsőn szétvertem az államat, a nagy kamaszok engem küldtek föl üvegdarabokért. Hogy mire kellett nekik, már nem emlékszem.
A nagyobb szobákat is lakták elegen. Két család három gyerekkel, de megfértek néhány évig. Most csak a padlószőnyeg, egy szekrény és a hatalmas mackó maradt benne, nagyobb volt, mint én, amikor kaptam, szomorúan nézett rám fél szemével. De hova vigyelek? Hova? Egy-két cserép virág. Ennyi maradt. És a megváltozott kilátás az erkélyről. A vasútállomást régen megszüntették, akkortájt, amikor a fapadot fölváltották a műbőr ülések, pedig még röphidat is építettek a gyalogosoknak, ahonnan naphosszat lestük a mozdonyokat, meg is csapott bennünket a füstjük, kormosan, mocskosan, lesunyt fejjel baktattunk haza. Egyszer csak munkagépek jelentek meg, légkalapácsok dübörögtek, eltűnt a vasút, szélesebb lett az út, akkorára nőtt a forgalom, hogy csak gyors szellőztetésre nyithattunk ablakot, ha legalább a saját hangunkat akartuk hallani.
Becsuktuk az erélyajtót, körülnéztünk, fogtam apám ősrégi, hatalmas bőröndjét, belepakoltam néhány képeslapot, bezártuk az ajtót, leballagtunk a másodikról, becsuktuk a kaput. Ennyi volt. A képeslapok a múltról mesélnek.
Anyám új, napos lakásba költözött, az ötödikre fölviszi a lift, és úgy érzi, mintha mindig ott lakott volna. (De néha úgy érzem, ha fölugrom hozzá, akkor látogatóba megyek, nem haza. Pedig ott is otthon vagyok.)