Félig macska, félig bárány

SZALAY ZOLTÁN

A Franz Kafka műveinek önéletrajzi jellegéről, azaz a kafkai idegenségérzésnek a szerző írásaiban való megjelenéséről való beszéd mára közhelyszámba megy, széles körben ismertek az erre utaló motívumok Kafka regényeiben, elbeszéléseiben. Vannak azonban kevésbé híres Kafka-szövegek, amelyekben a személyes vonatkozások olykor még erőteljesebben jelennek meg. Különösen őszinte vallomásnak tekinthető például Kereszteződés című rövidprózája, amelyben egy félig macska, félig bárány teremtményről beszél (vagyis ezen a parabolán keresztül írja le saját elveszettségét és reménytelenségét). A rövidke szöveg végkövetkeztetése az összes Kafka-mű alapgondolatával azonos: „Talán megváltás lenne a hentes kése ennek az állatnak, ezt azonban, örökrészem lévén, meg kell tagadnom tőle. Várnia kell tehát, míg magától ki nem száll belőle a lélek, még ha olykor mintha értelmes emberszemekkel nézne is rám, felhívással bennük a megértő tettre.”

Van Kafkának egy műve, amelyben még ennél is közvetlenebb hangon szól, s amely minden egyéb opusánál monumentálisabb. Nagyjából tizennégy éven keresztül készített naplószerű feljegyzéseket. Az 1909 és 1923 közötti időszakból származó szövegeket 1951-ben adták ki először, ahogy a regényeket, ezeket is Max Brod révén. Kafka Naplóinak kritikai kiadása 1990- ben látott napvilágot, bőséges kommentárral. Magyarul először 1981-ben jelent meg válogatás Kafka naplóiból és leveleiből az Európa Kiadónál; ugyanitt adták ki a Naplók immár teljes szövegét 2008-ban, Györffy Miklós nagyszerű fordításában. A vaskos kötet jelentősége semmiben sem marad el a jól ismert regények és elbeszélések mögött: lenyűgöző erejű, csontig hatoló próza.

Az első feljegyzések időpontjáról csak egy lábjegyzetből értesülünk: 1909-ben keletkezhettek, az író huszonhat éves korában. Az első évszámmal jelzett bejegyzés 1910- ből való: a Halley-üstökös Prága feletti elvonulásáról emlékezik meg. Szimbolikusnak is vehető ez az indítás – bár ennek szándékossága a szerző részéről természetesen kizárható –: az elkövetkező néhány száz oldalon egy már-már a szolipszizmus határát súroló szövegáradás vár ránk, amelyből szinte teljesen hiányoznak az utalások a külső környezetre. Elsősorban színházi előadásokról és könyvekről szóló beszámolók határozzák meg a külvilággal fenntartott kapcsolatot; ezeket leszámítva kizárólag a naplóíró belső kalandjairól, leépülésének históriájáról olvashatunk. Természetesen, tehetjük hozzá, hiszen a napló az önmegismerés műfaja; az önmegismerés pedig Kafkánál egyenlő az önmagunktól való elidegenedéssel, önmagunk undorító voltának feltárásával; szembesülés azzal, hogy az ember „nem más, mint nyomorúságos hátsó gondolatok patkánylyuka” (532.) Az önismeret ilyen fokára való eljutásért nagy árat kell fizetni, a világból való kilépés árát. S ami ezt igazán hátborzongatóvá teszi, az a perverz önironikus humor, amellyel Kafka saját leépülését kommentálja: „Ma reggel hosszú idő után megint örömmel képzelem el a szívemben megforgatott kést.” (161.)

A Naplók túlnyomó részében két jelenség határozza meg a szövegek irányát: a nők és az irodalom, illetve az együttélés lehetetlensége ezzel a két „elemmel”. Felice Bauerrel való kapcsolata hatalmas törést hozott az életében: hosszas vívódás után 1914. június 1-jén Berlinben, családja jelenlétében eljegyzi Felice-t („Megkötöztek, mint egy gonosztevőt. Ha valódi láncra verve egy sarokba ültetnek, csendőrt állítanak elém, és csak így hagyják, hogy végignézzem, az sem lett volna rosszabb.” – írja az eseményről), hogy aztán nem egész két hónappal később, július 23-án az eljegyzés felbontassék. „Törvényszék a szállodában” – jegyzi fel az eljegyzés felbontásáról Kafka: érzése szerint őfölötte ültek törvényszéket. Felice-szel való kapcsolata ezzel nem zárult le végleg, 1916 júliusában például két hetet együtt töltenek Marienbadban. Felice kitörölhetetlen nyomot hagy benne, későbbi kapcsolatainak (Julie Wohryzekkel, akit szintén eljegyzett, de az eljegyzést megint csak felbontották, majd Milena Jesenskával) sokkal kevesebb teret szentel naplóiban, mint Felice-nek.

Ami azonban minden másnál inkább felemészti Kafkát, az az irodalom. Az egyetlen dolog, ami olykor a megnyugvás halvány érzetével tölti el: néhány jól sikerült oldal. Mint például Az ítélet című elbeszélés megírásakor, amiről 1912. szeptember 23-án a következőket jegyzi fel: „Ezt Az ítélet című elbeszélést 22-ről 23-ra virradó éjszaka írtam meg este tíz órától reggel hatig. Az ülésben elgémberedett lábamat alig tudtam előhúzni az íróasztal alól. A rettentő erőfeszítés és öröm, ahogy a történet úgy bontakozott ki előttem, mintha a vízen haladtam volna előre. Többször hordtam a hátamon ezen az éjszakán a súlyomat. Ahogy mindent ki mer mondani az ember, ahogy mindent, még a legidegenebb ötleteket is valami nagy tűz várja, amelyben elenyésznek és feltámadnak. (…) Csak így lehet írni, csak ilyen egybefüggően, test és lélek ilyen tökéletes kitárásával.” (336–337.) Nagyobb, jóval nagyobb teret kapnak az írásra való képtelenség gyötrelmei: tragédiaként éli meg az egy-egy napos kihagyásokat is, érzi az idő sürgetését, munkatempója több mint lázas. 1914. augusztus 21-én kelt bejegyzéséből kiderül, egyidejűleg három szövegen dolgozik: az Emlékezés a kaldai vasútra című elbeszélésen, amelyből a naplóban olvashatunk egy terjedelmesebb részletet, s A per és Az elkallódott fiú (Amerika) című regényeken. Felice-szel való szakítása után semmi nem akadályozza, hogy nyíltan kimondja: egyedül az irodalom érdekli, társadalmi kötődései teljes felszámolására készül. Már 1913. augusztus 15-én leírja: „Az eszméletlenségig el fogok zárkózni mindenkitől. Mindenkivel össze fogok veszni, senkivel sem fogok beszélni.” (365.) Hanyatlását később programszerűvé pontosítja: „Nem azért bújok el az emberek elől, mert nyugodtan akarok élni, hanem mert nyugodtan akarok meghalni” (474.) – áll az 1914. július 28-án, tehát mindössze öt nappal a Felice-szel való szakítás után kelt bejegyzésben. Másnap szinte szóról szóra leírja ugyanezt a mondatot: „Azt figyeltem meg, hogy nem azért kerülöm az embereket, hogy nyugodtan élhessek, hanem hogy nyugodtan halhassak meg” (478.); az árnyalatnyi különbségek a két mondat között az „önleépítés programjának” finomodását jelzik.

1914. július 31-én szűkszavú említést tesz a háborúról: „Nincs időm. Általános mozgósítás. Behívták K.-t és P.-t”, (481.), majd két nap múlva, egy meglehetősen (bár nem feltétlen szándékosan) ironikus bejegyzés következik: „Németország hadat üzent Oroszországnak. – Délután uszoda.” Betüremkedik saját elzárt világába is a valóság, de hűvös utálata nem marad el. 1914. augusztus 6-án írja: „Semmi egyebet nem találok magamban, csak kicsinyességet, határozatlanságot, irigységet és gyűlöletet a harcolókkal szemben, akiknek szenvedélyesen kívánok minden rosszat.” (483.) A háborús eufóriában úszó Habsburg Birodalomban Kafka még magányosabbá és szerencsétlenebbé válik. A háborús években a naplók is kezdenek ziláltabbá válni: 1915-ben még viszonylag rendszeresek a feljegyzések, 1916-tól egyre hiányosabbak, gyakran több hónap kiesik, s az 1918-as év teljesen hiányzik a Naplókból. 1919-ben Julie Wohryzekkel találjuk együtt Kafkát, ebből az időszakból azonban mindössze kétoldalnyi szöveg maradt fenn. Az 1920-as feljegyzések a korábbiaktól eltérő jellegű reflexiók, amelyek minden dokumentarista szándékot mellőznek, kizárólag a naplóíró belső világáról tudósítanak, harmadik személyben. 1921-ben a korábbi tempóban folytatódnak a feljegyzések, ezt a korszakot elsősorban Milena Jesenská jelenléte határozza meg, a következőt pedig az egyre súlyosabbá váló tüdőbetegség. 1922. január 27-én Kafka három hétre az Óriás-hegységben fekvő Spindelmühlébe utazik, s itt kezdi el A kastély írását: szövegének sötét tónusa is ezt bizonyítja. Itt már nem beszél az írásról, itt a pusztulás konkrét képeié a főszerep: „A kétségbeesett hidegben, a megváltozott arc, a felfoghatatlan többi ember” (669.).

A Naplókhoz függelékben csatolt mintegy százoldalnyi szöveg Kafka Útinaplóit tartalmazza – három utazás során (Friedland–Reichenberg, 1911. január–február; Lugano–Párizs–Erlenbach, 1911. augusztus–szeptember; Bécs, 1912. június 28.–július 29.) készített feljegyzéseit. Ezekből a szövegekből egy teljesen más Kafkát ismerhetünk meg: egy, a boldog békeidőkbeli Európa szállodáit és bordélyait járó előkelő fiatalember portréját, akiről alig sejthető, hogy a világirodalom egyik legkomorabb fejezetének megírására készül. Az Útinaplók mindenesetre jelentősen árnyalják a Kafkáról a közvéleményben általában élő képet, s szerzőjük jelleme alig összeegyeztethető azzal a naplóíróéval, aki tíz évvel később, 1922. január 20-án már így ír: „Mintha csak akkor észlelhetném önmagamat igazából, ha elviselhetetlenül boldogtalan vagyok.” (653.)

Hálásak lehetünk az Európa Kiadónak e rendkívüli jelentőségű munkáért, a kiváló fordításért, a hasznos jegyzetekért. Kafka (s ezzel együtt a huszadik századi és egyúttal a kortárs irodalom) mélyebb megismeréséhez elengedhetetlen.

(Franz Kafka: Naplók. Budapest, Európa, 2008, 800 old.)