Egy pendelyben húrunk

SZIGETI LÁSZLÓ

Egyszer már durváskodtam vele, többször nem akartam. Ráadásul ormótlan irodájának taszítóan szocreál berendezéséhez illet is ez a vörösbor. „Maga miatt tartom”, hangsúlyozta ismételten azzal a puha szeretettel, amellyel csak a régi jó lelkek tudnak megszólalni. Arcvonásait, rozzanékony mozgását ekkor már a proletár üresség és a rurális melankólia uralta. Nem volt benne várakozás. Sem nyugtalanság. Számomra tekintélyt sem sugárzott. Pedig ő volt a házelnök, én meg csak egy kákabélű szlovákiai magyar mozgalmista, aki a Független Magyar Kezdeményezés alelnökeként és a Nyilvánosság az Erőszak Ellen nevű szlovák rendszerváltó mozgalom legszűkebb vezetésének tagjaként ismerkedtem meg vele 1989 novemberében.

Kapcsolatunkat a köztársasági elnök megválasztásától, a parlamenti kooptálásokon át a júniusi választásokig a kötelességeink tették tevékennyé. S mert egyetlen személyes vagy telefonos beszélgetésünk végén sem felejtett újból és újból magához invitálni, ha Prágában jártam, s tehettem, bejelentkeztem hozzá. Legmélyebb, számára talán legfájóbb beszélgetéseinkből egyfajta szépség áradt föl, amely többet ért, mint ő maga, akiből ez kiáradt. Társadalmi utópiájának szépsége volt ez, vagyis inkább a szépség káprázata, amely alapjában véve önámítás. A megvalósíthatatlannak bizonyuló szocializmus, a nemzeti szocialista demokrácia, az emberi egyenjogúság eszménye – a birtokolni akaró emberiség legintenzívebb és örökké kielégíthetetlen vágya. E vágyakozás csehszlovák szimbóluma, hatvannyolc egyik mítosza ismerte ugyan az önkényes politikai hatalom természetrajzát, de nem volt mélyrehatóan analitikus észjárású ember. Csak az űr szédülete környékezte őt. Beszélgetéseinkben érvelése csak ott vált egyénivé, és nem maradt általános, ahol a régi emlékek felidézésével magyarázott. De tartalmazzanak bármit is a róla kialakult sémák, nem lehet megtagadni tőle, hogy azt az egyszerű, naiv tudást zsugorította egyetlen sugárszállá, hogy sosem létezett, s ezután sem létezhet társadalom, amely ne hordozná magában a kommunizmus csíráját.

1990. május közepén járhattunk, amikor a prágai várhoz közeli szolgálati villájában, amelyben a sztálinista idők köztársasági elnöke, Rákosi Mátyás elvbarátja, a szintén véres kezű Klement Gottwald is lakott egykoron, a szokásos Bikavér iszogatása közben egyszer csak arra kért, hogy a közelgő választási kampányban járjam végig vele a dél-szlovákiai magyar kisvárosokat. Ekkorra már jó pár, emberileg egyre mélyülőbb beszélgetés volt mögöttünk, kérése több szempontból mégsem volt ínyemre való, de mielőtt válaszolhattam volna, hozzáfűzte: „Örülnék neki, ha már megúszta.” Nemcsak a villa szobáját, az ő szintaxisát is, szokásosan, félhomály uralta, ezért visszakérdeztem: „Mit úsztam meg?” Kedélyeskedve válaszolt: „A konvent tagjait, ugye, sorra kivégezték. Maguk megúszták.” Vagyis köntörfalazás nélkül kibökte, hogy nem tartja magát a bársonyos forradalom kezdeményezőjének, sem aktív részesének. Korrekt, suhant át rajtam, s a lelki egyensúly mértana szerint feleltem: „Annak idején maga is megúszta.” Hangomban nem volt számonkérés, ő mégis azt hallott ki belőle. Mondatom nyomán saját lelkiismeretéből förmedt rá a megbocsáthatatlan mulasztás, vagy még ennél is súlyosabb teher. Netán valami más.

A Varsói Szerződés öt országa, a Szovjetunió, a Német Demokratikus Köztársaság, Lengyelország, Bulgária és a kádári Magyarország katonai csapatai 1968. augusztus 21-én lerohanták a szabadságról ábrándozó Csehszlovákiát. Aki csak ésszel akarja megközelíteni és értelmezni, hogy a prágai tavasz negyvenhét éves, ifjontinak számító kommunistája milyen kiszámíthatatlan kompromisszumokba hagyta magát beleőrölni az okkupációt követő hónapokban, az nem tudhat meg sokat. A szovjet megszállást, amelyet utóbb, a megaláztatás és a megalázkodás fortissimójaként aláírásával ő maga szentesített, és ennek az ő személyére vonatkozó következményeit úgy fogadta, mint végzetet. A szolgalélek nyomorúságával, az eleve elrendeltségben hívők tehetetlen ürességével. Teljes meghasonlottságban. És huszonkét év múltán, egy ártatlannak vélt mondat hallatán, magába roskadt. Derült égből villámcsapás, mondta volna apám. Félig nyitva maradt a szája, mintha válaszolni akarna, de a letaglózó számonkérés megbénította. Vagy ki tudja, micsoda. Fűszertelenné vált. Kihűlt. Fagy ágyazódott mélyen a zsigereibe. Azóta sem láttam ennyire elveszett embert. Féltem, szívrohama lesz, agyvérzése. Nem tudom, meddig ültünk az iszonyatos kísértés dermedtségében. Húsz percet? Többet? Arra emlékszem csak, hogy verejtékezem, és a megcsontosodott csendben nyugtatóként hat rám a szuszogása. Egyszer csak fölocsúdott, az ablakhoz cammogott, egyértelműen azzal az ösztönös céllal, hogy a beszűkült, lezárt teret az ablak révén tágra nyissa. Végre én is mozdulni mertem, úgy gondoltam, jobb lesz, ha egyedül hagyom saját kínjaival. Mozgolódásomra azonnal reagált. Háttal állva, jobb kézfejével intett magához. Mellésündörögtem, de nem vetettünk pillantást egymásra. Jobb kezével átkarolta vállamat, gyengéden, de szorosan magához vont. Úgy néztünk el a gondozott kert fölött, mint akik mindent tudnak. Vagyis hogy éppen semmit sem tudunk, csak valamit értünk, másként értelmezzük ugyanazt, de értjük a helyzetet, és ez akkor elegendő volt a túllépéshez. Prága fölött tágas volt az égbolt, fényesen ragyogtak a csillagok. Mondatomra végre egy elkoptatott társalgási formulával válaszolt, de szerintem inkább önmagának, hogy ezzel a banalitással rántsa vissza magát, ki tudja, hányadszor, az élet laposába: „A remény hal meg utoljára.” De hát éppen az történt, hogy a remény hamarabb meghalt, mint mi, mert gyávák voltunk, fűztem volna hozzá a fényesebb szobabelső felé fordulva, s mert a feltáruló pillanatban őzikés tekintetében még mindig az állandósult félelem foszlányai vibráltak, kapásból tereltem a dolgot másra, az anyjára. „Mintha az édesanyját hallanám, Dubček úr. Pedig csak egyszer hallottam őt, amikor hatvankilenc január elsején a televízióban boldogulást kívánt az ország népének. Nagy és fájó szívvel beszélt, mint maga, sosem felejtem meggyötört arcát.” Teljesen felém fordult, szorosan magához ölelt és vállamra hajtotta fejét. Éreztem, hogy sír. Akárha Leonyid Brezsnyev volnék, gondoltam átszellemülten, a tirannus, akit fiatalon szinte atyjaként tisztelt, s aki őt Szásenkának becézte és számtalanszor hosszas elvtársi szájcsókkal illette. A híradókból jól ismert aktus fölvillant látványa azonban rögvest intelmezett, ne csúsztassak, mostanra már kitépte szívéből Brezsnyevet. Ugyanakkor azt sem hihettem, hogy ölelésének ne lenne semmi köze a múlthoz, amelyben csodálta a kommunista diktátort és hatalmát, nem kevésbé a Szovjetuniót, s csak azután vált elviselhetetlenné az egységet követelő nagyvezér és szövetségesei számára, miután szófogadatlanná vált, különutas különbékét akart, sajátos függetlenségű ember arcú szocialista demokráciát. Ellentétben Nagy Imrével, őt nem végezték ki és nem vetették arccal egy közös sírgödör fenekére. Brezsnyev engesztelő szíve belső száműzetéssel kegyelmezte, s most itt van, él, ez fájhat neki. És feltehetően a közép-európai társadalmakat védelmező gyámságok hazugságai, szemétségei, meg a szűnni nem akaró posztkolonizáló törekvések Keletről és Nyugatról. De nem, ezt csak én gondolom, ez utóbbi neki mégsem fájhatott, más víziókban honolt az észjárása. Továbbra is pityergett a vállamon, de ezzel nem lepett meg, mert már láttam őt sírni karácsony környékén, a Nyilvánosság az Erőszak Ellen pozsonyi székházában. A mozgalom központi irodájában közöltük vele, hogy a Független Magyar Kezdeményezéssel közösen nem őt, hanem Václav Havelt jelöljük köztársasági elnöknek. Amit akkor mondtam, utóbb nekem is durvának tetszett, s a jelen lévő „konventtagok” vélekedésével megszorozva, erős indulatokat váltott ki belőle, de sírása akkor sem, most sem hatott meg, hiszen aki a szovjet típusú diktatúrák és állambiztonsági szolgálatok szellemében és kegyéből vajúdta önmagát magas rangú politikussá, annak az embernek arról szól az élete, hogy saját köldökzsinórját nyakára hurkolva önmagát fojtogassa. Sírásainak igazi forrása az önsajnálat elviselhetetlensége volt.

Ekkor már tudtam, hogy kampányútja során egyedül a szülővároskámban lépek fel majd vele, máshol lemondok erről a kétes dicsőségről. Amikor utóbb elárultam neki, hogy valójában édesanyáink tiszteletére álltam mellette a dunaszerdahelyi pódiumon, szüntelenül fájó és kedélyesen jóságos tekintete felragyogott, s már-már gyermeki hálával mondta: „Tudtam, éreztem, hogy valami szép volt mögötte”, és paskolni kezdte az arcomat, mint akivel egy húron pendül. Nem szerettem volna újból elkeseríteni őt, ezért nem tettem megjegyzést arról, hogy kivált politikusaik együttműködési tehetségtelensége okán a közép-európai nemzetek sosem voltak képesek egy húron pendülni, ezért aztán a mobilizálható tőke óriási szegényessége, az évszázados modernizációs lemaradások és az avas nemzetieskedések miatt a térség polgárai továbbra is kénytelenek régimódi pendelyekben húrni. De mert az ilyesféle tréfálkozáshoz nem volt füle, ráadásul ezt a szójátékot szlovákul nem is tudtam volna előadni, paskolás után csupán azt mondtam: „Jól érezte, Dubček úr, a láthatatlan történetek valóban szépek tudnak lenni.” Ebben maradtunk.

(Az írás a Népszabadság felkérésére készült s a Sme napilap mai számában is olvasható)