Egy klasszikus pszichothriller az operaszínpadon
CSEHY ZOLTÁN
Egy ódon angliai kastélyban két árva nevelkedik: Flora és Miles. Egy nevelőnő érkezik, aki azzal a feltétellel vállalta a munkát, hogy a gyámjukkal nem találkozik, és nem zavarja ügyes-bajos dolgaival. Kétségtelen, hogy a nevelőnő a gyám iránt, akit a szöveg jóképűnek és gálánsnak nevez, latens vonzódást érez. Bly egészen elbűvöli az érkező nevelőnőt, ám hamarosan észreveszi, hogy a gyermekek nem önmaguk urai: szellemek irányítják, jobban mondva befolyásolják cselekedeteiket...
Britten A csavar fordul egyet (The Turn of the Screw) című, Henry James kisregényén alapuló operája műfajteremtő klasszikus: a pszichothriller, a kísértethistória és a melodráma sajátos ötvözete. A darab központi kérdése a romlottság és az ártatlanság viszonya, melyet a múlt rejtélyessége árnyékol be. Miles és Quint, az egykori inas titkos viszonya kimondatlan marad: de az érzékiség és a szexuális megrontás potencialitás, végigsöpör a mű zenei nyelvezetén is. A gyermeki lélek birtoklásáért folyó harc kíméletlensége felülemelkedik ezen az egyszerűsítő tendencián: Britten a felnőttek által reprezentált hatalom mechanizmusait leplezi le. A nevelőnő először Quint szellemében a gyámot látja meg, akihez vonzódik, mit sem sejtve, hogy lényegében riválisát látja, aki szintúgy Miles lelkéért, szeretetéért küzd. Quint és Miss Jessel viszonya is felettébb gyanús. Természetesen elképzelhetőnek tartok egy másik olvasatot is, miszerint Quint és Miss Jessel nem afféle visszatérő holt lelkek, hanem a gyermeki csapongó képzelet szélsőséges kivetülései, azaz merőben allegorikus képzetek, még akkor is, ha viselkedésük hol gyengédnek, hol egyenesen félelmetesen perverznek hat.
Britten operáját tizenhat zenekari közjáték tagolja jelenetekre: ezt egy 12-fokú téma (tonális!) variációival oldja meg a zeneszerző. Britten kitűnően érzékelteti, hogy a darab csak látszatra játszódik két szinten: a kísértetek természetfeletti világa a reális valóság birtokbavételére tesz folytonos kísérletet. Britten a szellemek létét is lebegteti: a házvezetőnő sosem látja őket, mégis a nevelőnő leírása alapján ő az, aki identitást ad nekik. Kérdéses ugyanakkor: vajon pusztán a nevelőnő képzelgései vagy valóban léteznek? A zenei megoldások alapanyaga sokrétű: közismert gyerekdaloktól (pl. Lavender’s blue... Tom, Tom, the piper’s son...) a Te Deumig, a rögtönzött glissandókban tobzódó zongoraversenyen át a latin mnemotechnikus tanversikék ritmusáig széles skálán mozog. A bugyuta latin Malo-dal központi jelentőségűvé válik: a malo szó jelentésvariánsaival számos asszociatív kapcsolat alakul ki. A malo igeként annyit tesz: „inkább akarom”, főnévként többféle jelentést is hordoz: a rossz, a bűn és az alma jelentésű szavakkal hozható grammatikai összefüggésbe. A dal először Miles ajkán csendül fel, majd Miles halálakor halljuk ismét a nevelőnő előadásában az opera döbbenetes záróakkordjaként. Megrázó zenei felismerés, hogy a nevelőnő a darab végén unisonóba kerül a gonosszal, magával Quinttel. Sikerült-e legyőzni a gonoszt, a bűnt magát vagy csak az áldozat szempontjából végzetes kimenetelű szerepcsere történt?
Az opera számos hangfelvételen beszerezhető. A Naxos gondozásában kiadott változat női főszerepét zseniálisan énekli Felicity Lott, Quintként Philip Langridge remekel. Steuart Bedford az Aldeburgh Festival Orchestra élén csodálatosan finom zenei kohézióba rendezi Britten művének egyes rétegeit.