Krumpli

SZALAY ZOLTÁN

Bosszús voltam, mert úgy éreztem, az autószerelő nem szeret engem. Már amikor vagy két hónapja elvittem hozzá a kocsim, szokatlannak találtam a viselkedését, a fejét mindig féloldalt tartotta, miközben beszélt velem, gyanakvóan méregetett, pedig igazán semmi feltűnő nem volt rajtam, legalábbis én nem tudtam róla s mások sem éreztették velem. Amikor féloldalt tartott fejjel, foghegyről megkérdezte, mi a gond a kocsival, egyetlen szót büfögtem ki válaszul: kaffog. Aztán elkerekedett szemekkel fürkésztem a jobb orcáját meg a szúrós tekintetét, mit válaszol erre, s ő úgy nézett rám, mintha valami ordas trágárság hagyta volna el a számat, mintha vérig sértettem volna őt. Én nem mertem megszólalni, ő pedig, úgy láttam, a megbotránkozástól nem jutott szóhoz. Végül, épp mikor elkezdtem izzadó tenyeremet dörzsölgetni zavaromban, kurtán biccentett, és annyit mondott, rengeteg a melója, jöjjek két hét múlva. Láttam az arcán meg a sűrű fekete bajszán, hogy két hónapra gondolt.

Két hónappal később már akkor izzadni kezdett a tenyerem, amikor reggel eszembe jutott, ma be kell mennem a kocsiért; mehettem volna éppenséggel másnap is, vagy akár harmadnap, ez már nem változtatott volna a dolog lényegén, de szerettem volna túlesni az egészen. Buszra szálltam, kivitettem magam a városszéli szerelőműhelyhez, tárgyilagos voltam és komoly, mintha nem is ugyanaz az ember lennék, aki két hónappal korábban azt mondta: kaffog, miközben ilyen szó talán nincs is. A szerelő biztosított róla, megnézte a kocsit, bár nem pontosította, miféle intézkedéseket értsek a „megnézés” titokzatos terminus technicusa alatt. Határozottan kijelentettem, tennék egy kört a kocsival a műhely körül, hogy leellenőrizzem az állapotát, s nem törődve a szerelő gyanakvó tekintetével, kihajtottam. Mikor visszaértem, ott állt a kapuban, a szájában fogpiszkálót forgatva, a föld porát kémlelve rendíthetetlen nyugalommal. Jó erősen becsaptam a kocsiajtót, majd eléálltam, s közöltem vele, még mindig kaffog. Nem tudtam azonban kizökkenteni, annyit mondott, majd megszokom, azzal visszabotorkált a műhelybe.

Egy megbízható barátom javasolta, a kaffogás ellen egyetlen megoldás van, egy speciális tömítést kell elhelyezni valahol a futóművek környékén. Ezt a tömítést, lévén szó egy divatjamúlt márkájú járgányról, már csak egyetlen boltban árultak a városban, az autóbusz-pályaudvar várótermében. Elpöfögtem tehát a váróteremhez, a kocsit kint hagytam, kockáztatva, hogy a hat-nyolc éves kölykök, akik odakint randalíroznak, másodpercek alatt szétkapkodják, pöfögésestül és kaffogásostul, s beléptem az álmosan tágas terembe, ahol a jegypénztár melletti padon ott ült Krumpli. Krumpli időtlen idők óta állandó lakója volt a buszpályaudvar várótermének, itt ült reggel és délben és este, itt ült, mikor odakint havazott, esett vagy hétágra sütött a nap, nem érdekelte, hogy éppen árvíz van vagy földrengés vagy gazdasági világválság, ő valahogy mindig jól elvolt ezen a padon. Láttam, hogy odakint, a kocsiállások között nyolc-tíz éves gyerkőcök smárolnak, vagy talán épp szeretkeznek, hosszú volt a hajuk, a lábukon rózsaszín sportcipő. Krumpli sötétbarna bőrű volt, s harmincéves lehetett, de nem kizárt, hogy már túl volt a hatvanon. Ahogy megpillantott, én a terem túloldalán lévő üzletajtó felé böktem, amelyen egy kusza betűkkel odarótt felirat volt olvasható: „Mindgyá jövök”. Ezt mikor tették ki, kérdeztem, mire Krumpli vállat vont. Még kilencvennyolcban. Vagy talán kilencvenkilencben. Most kétezer-tíz van, jegyeztem meg, mire ismételten vállat vont. Mondd, Krumpli, te miért ülsz itt, kérdeztem némi hallgatás után. Ha én nem ülnék itt, nem ülne itt senki, válaszolta, s kénytelen voltam belátni, mennyire igaza van. Na és nem szeretnél kimenni kicsit, a levegőre, a gyerekek közé? Nem is tudom, mondta, s felélénkült az arca. De akkor ki fog itt ülni? Ha akarod, mondtam bizonytalanul, egy ideig helyettesíthetlek. Megtennéd, kérdezte, de a következő pillanatban már nem is volt idebent, én ültem ott a padon a jegypénztár mellett, egyedül az álmosan tágas váróteremben. Egyszer csak bejött egy férfi, és ideköszönt, szevasz, Krumpli. Szevasz, mondtam.