Félresiklott radikalizmus
SZALAY ZOLTÁN
Cormac McCarthy Az út című regényének magyar változatát, mely az eredeti mű 2007-es megjelenése után Totth Benedek fordításában 2010 elején látott napvilágot, nagy lelkendezéssel fogadta a kritika és az olvasóközönség, csakúgy, mint korábban a Véres délkörök című regényt, melynek magyarítására jóval többet kellett várni. Az út sokban kapcsolódik a Véres délkörökhöz, ez utóbbiban is egy látszólag céltalan, a földi poklon keresztül vezető vándorlás leírását kapjuk, központozás nélküli, súlyos mondatokban, szélsőségesen komor hangvétellel. Míg a Véres délkörökben egy vadnyugati eposz kellékeit használja fel és alakítja át saját használatra a szerző, Az út egy posztapokaliptikus sci-fi – ha úgy tetszik, szikár, lecsupaszított negatív utópia – elemeiből építkezik. Cselekménye rendkívül egyszerű: apa és fia a világvége után halad az úton, a túlélésért küzdve. A földön alig maradt ember, akik maradtak, kivetkőztek emberi mivoltukból, emberevő szörnyetegekké váltak, s hordákba szerveződve vadásznak a túlélőkre. Apa és fia, miközben dél felé, az óceán felé s egy délibábként előttük lebegő szebb élet felé vándorolnak, elsősorban a remény fogalmának esetlegességével kénytelenek szembesülni.
Nincsenek a regényben tulajdonnevek, a világvége után nincs rájuk különösebb szükség, egyébként is minden egyforma, pernye és szürke nyálka borít mindent, ember pedig kevés akad, s általában azokkal sem éri meg barátkozni. Apának és fiúnak van egy pisztolya, két golyóval, ebből egyet kénytelenek elhasználni, amikor megtámadja őket egy „rosszfiú”, egyetlen golyó marad tehát, meg a dilemma, hogy mit lehet ezzel kezdeni.
McCarthy nem vacakolt igazán sokat a saját világvégeképének megalkotásával: jobb híján a hollywoodi tucatfilmekből ismert kliséket használja fel, szürkeség, hamu, embertelen zombik. Nem fejti ki a katasztrófa előzményeit, ami nem is lenne baj, őt egyedül a pusztulás utáni élet lehetősége érdekli. A kulturális antropológia felől építi fel mondanivalóját, amely azonban nemegyszer meglehetősen szájbarágósra sikerül. S itt jutunk el a regény legfőbb gyengéjéhez: McCarthy túlságosan komolyan veszi magát, láthatóan úgy kezeli ezt az anyagot, mintha előtte még senki nem próbált volna szembenézni hasonló apokaliptikus víziókkal, mondjuk mintha az ötvenes években, egy potenciális nukleáris háború árnyékában Beckett nem írta volna meg a McCarthyénál sokkal szikárabb, eredetibb szövegeit. Az a fajta biblikus, prófétai hangnem („Mi egy nem létező isten prófétái vagyunk”, 170.), ami a Véres délkörökben még megállta a helyét, Az útban zavaróvá válik, túlhangsúlyozza a(z) (ál)filozófiai mondanivalót, s egyúttal leegyszerűsíti az egész regényanyagot. A Véres délkörökben nem találkozhattunk „jók” és „rosszak” ilyen egyértelmű elkülönítésével, mint Az útban, ahol a szerző nem hagy kétséget afelől, hogy apa és fia valóban és kétségbevonhatatlanul „jók”, míg az őket felfalni vágyó többiek a „rosszak”, annak a magyarázatával azonban, mire vezethető vissza ez a különbségtétel, adós marad. Az út világa egy triviális számítógépes játék világára emlékeztet, nem történik más, csak élelemkeresés és a gonosz ellenségek elől való menekülés. Apa és fia a fülszöveg által „felejthetetlen”-nek nevezett párbeszédei nem elég, hogy állandóan ismétlődő tőmondatokból tevődnek össze, amikor esetleg terjedelmesebbek, menthetetlenül mesterkéltté, olykor egyenesen szirupossá válnak. Amikor már huszadszor olvassuk, hogy „Nem hagysz el? Nem hagylak el. Jól van. Jól van.”, meg az ehhez hasonló dialógusokat, egyre inkább az az érzésünk támad, hogy itt valami nincs rendben, ez a szöveg nem működik, valahol kisiklott, a szerző nem bírta megoldani a feladatot, nem bírta kibontakoztatni az ötletet. Az a fajta radikalizmus, ami olyan elemi erővel hatott a Véres délkörökben, s megóvta a szöveget a giccsességtől, amire pedig McCarthy határozottan hajlamos, itt unalomba fullad. Futnak az oldalak, s még mindig mindenhol csak hamu, pernye, hideg, nyálka, s végül már nem nagyon tudunk együtt örülni apával és fiával, mikor megint találnak néhány befőttesüveget, hogy jóllakjanak, úgyis mindjárt továbbmennek, miután komolyan megbeszélték, hogy nem maradhatnak itt, mert hamarosan megtalálnák őket. Ahol pedig végképp eluralkodik a giccs, a 254-től a 258. oldalig húzódó jelenet, amely egy tolvajjal való összetűzésről számol be: az egészből vitathatatlanul egy gyenge hollywoodi katasztrófafilm hangulata árad. Cormac McCarthy nyilván már a regény írása idején tisztában volt vele, előző műveihez hasonlóan ez sem kerüli majd el a nagy amerikai filmgyár figyelmét, s ily módon kedvezett a leendő feldolgozóknak. Sajnos azonban ezeknek az engedményeknek a regény irodalmi ereje látja kárát.
McCarthy nem sok újat, sokkolót mond ezzel a regénnyel: elmesél egy történetet arról, milyen lehet a kereszténység utáni világ, ahol a szeretet hiánycikk, de nem adja át az irányítást a szövegnek, helyette inkább hagyja felülkerekedni magában a prófétát. Ahol az író, nem pedig a próféta hangja az erősebb, ott valóban hiteles, költői erejű képeket alkot („Egyetlen szürke hópehely hullt alá. Elkapta és nézte ahogyan semmivé válik a tenyerében mint a kereszténység utolsó szentostyája.” – 17.), végig a regény folyamán azonban nem sikerül ezt a színvonalat megtartania, ezért aztán Az út végső soron nem sokkal több egy felejthető, hollywoodiaskodó produkciónál.
(Cormac McCarthy: Az út. Fordította Totth Benedek. Budapest, Magvető, 2010, 288 old.)