Píneák, bégetések, kukorica, fűszer
DANIELA KAPITÁŇOVÁ
A megállóban várakozó fiatalok hárman voltak. Olyan tizenhat-tizenhét évesek lehettek, és szörnyen hasonlítottak egymásra. Ugyanaz a farmer, mellény, dzseki, egyforma kapucnik. Mind jó bőrben voltak, viszonylag tisztán öltözöttek. Hangosan beszéltek, s érthetetlenül. Rendszeres időközönként kiköptek a földre. Az egymással való érintkezésükben négy kifejezést használtak. Három főnevet (de még mennyire fő nevet!) és egy igét. A főnevek részint a nemzés szerveit jelölték, részint az örömosztó nő foglalkozását. Az ige magát a nemzést jelölte. Ha a szóban forgó kifejezéseket a következő szavakkal helyettesítenénk be: fűszer, pínea, kukorica és béget, társalgásuk valahogy így hangzott:
– Kukorica, aranyunk is lehetett volna, fűszer!
– Fűszer! (köpés)
– Kukorica, húsz euróba fogadtam, fűszer!
– Fűszer, kukorica! (köpés)
– Elbégettem húsz eurót, fűszer! (köpés, köpés)
– Fűszer! Mehetsz a píneába, kukorica!
– Fűszer! (köpés)
És így tovább, az autóbusz érkezéséig.
Ez a három fiatal nem szegett meg egyet sem a tízparancsolatból vagy a törvény előírásaiból. S végképp nem tettek semmi olyat, ami ellenkeznék az elfogadott nyelvtörvénnyel vagy az amerikanizmusok elleni védelem törvényjavaslatával – vagyis semmi olyasmivel, amit a honi politikai hatalom a szlovák nyelv ápolása terén az utóbbi években életfontosságúnak tart. A tényszerűség kedvéért tegyük hozzá, hogy nem nyilvános felszólalás fültanúja voltam, mindössze a jövő nemzedék három képviselője spontán beszélgetésének. Úgy beszéltek, ahogy szükségét érezték. Ahogy a szokás késztette őket, meg a környezetük és a kultúrájuk.
Mi következik ebből? Talán ez is: miközben az utóbbi években minden figyelmünket a magyarok szlováknyelv-tudására fordítottuk – vajon hívhatnak-e valakit úgy, hogy Nagy Anikó, mennyi óraszámban kellene tanítani a szlovák nyelvet a magyar iskolákban és milyen nyelven vezessék a Csemadok könyvelését –, aközben megfeledkeztünk maguknak a szlovákoknak a szlovák nyelvtudásáról. Nem arról az irodalmiról, hanem a mindennapiról. Arról, amelynek terebélyesnek kellene lennie, vérbőnek és gazdagnak, mely azonban a valóságban kétségbeejtően szűkül. Ha nekem állt volna módomban hazafiassági törvényt javasolni, az állami jelképekkel való koccintgatás helyett egy óra beszélgetést javasoltam volna. Hogyan lehet szlovákul a legegyszerűbb dolgokról beszélni. Például: húsz eurót tettem fel a jégkorongozóink győzelmére, de sajnos nem nyertek, s bánom, hogy odaveszett a pénzem is.
Máskülönben késő lesz azon siránkozni, hogy valaha milyen gazdag volt a szlovák nyelv. Mert mi már nem fogjuk érteni. Mert legyőzik a píneák, a bégetések, a kukorica és a fűszer. S ők állnak majd délcegen, kezükkel a szívükön, a himnuszt hallgatva.
(Cs. G. fordítása)