Vámpírmorze

H. NAGY PÉTER

Megelőztek. Ha ugyanis kijön egy jó könyv, amely szakmai szempontból ragyogóan (és kimerítően) tárgyal egy filmzsánert, akkor ebből máris releváns kommentárokat nyerhetünk ahhoz, mit is látunk valójában. Pontosabban: megérthetjük általa az adott film műfaji jellegzetességeit, s ezzel együtt azt is, milyen mintázatban – és azon belül hol – helyezkedik el az aktuális produkció. Még pontosabban (vagy picit máshonnan nézve): azzal szembesülhetünk, hogy a tekintet(ünk) történeti karakterű.

A fenti kritériumnak tökéletesen megfelel Vajdovich Györgyi és Varga Zoltán A vámpírfilm alakváltozatai című könyve, mely az egyik legfelkapottabb mítoszkörbe nyújt átfogó betekintést. S mivel a fiatal szerzőpáros a Vámpírrománc című fejezetben az Alkonyat (rendezte Catherine Hardwicke) és az Engedj be! (rendezte Tomas Alfredson) című filmeket tárgyalja, veti össze, ahogy nemrég magam is terveztem, megelőztek. Ez önmagában nem is volna probléma, viszont az a helyzet, hogy értékítéletükkel maximálisan egyetértek, ezért immár semmi újdonság nem lesz abban, amit mondani fogok. No, majd meglátjuk.

Szóval a könyv szépen kihozza, hogy az amerikai Alkonyat és a svéd Engedj be! egyrészt párhuzamba állítható (a vámpírizmust összekapcsolják a tizenéves korosztállyal), másrészt viszont a műfaji pozicionálás tekintetében nagyon is különböznek. Az utóbbi – írják a szerzők – „valószínűleg az egyik legkomolyabb megvalósulása az utóbbi másfél-két évtizedben annak a kísérletnek, hogy úgy működtessék hagyományhűen a vámpírmítosz bevált elemeit, hogy azokat képesek legyenek egyúttal sajátos módon alkalmazni. Alfredson filmje a tradíciók alkalmazása és azok megújítása között példamutatóan stabil egyensúlyt teremt.” (247.) Így igaz.

Harmadrészt leszögezhető, hogy bár mindkét film a „furcsa pár” vagy a „furcsa szerelem” témájával foglalkozik, ezt közel sem azonos módon teszi. A könyv finoman érzékelteti, hogy ezen a ponton az Engedj be! minden bizonnyal lekörözi a Twilight saga első darabját. Konkrétan: „Eli és Oskar párosa túlmutat az Alkonyat érzelmességén, és az egymásrautaltság és társra találás sokkal mélyebb tapasztalatát fogalmazza meg” – állítják nagyon helyesen a szerzők. (250.) Itt azonban érdemes egy kicsit megállnunk, mert ennek a kapcsolatnak van néhány olyan komponense, mely további magyarázatra szorul.

Persze-persze, az mind rendben van, ami A vámpírfilm alakváltozataiban olvasható: az invitálás gesztusa arra is utal, hogy Eli (Lina Leandersson) és Oskar (Käre Hedebrant) kölcsönösen beengedik a másikat az életükbe, majd egymás segítségére sietnek, mikor veszélybe kerül valamelyikük, társak lesznek stb. Sőt az is, hogy kapcsolatuk közvetett módon is formálódik, hiszen szomszédokként arra kényszerülnek, hogy az őket elválasztó falakon keresztül morzejelekkel kommunikáljanak. Ez utóbbi a könyv szerint „a lelki kapcsolat megerősítésének eszköze és megerősödésének jele is.” (248.) A folyamat valóban afelé mutat, hogy hőseink megismerik egymás kódjait. De – ideje kissé elkanyarodnunk a szakirodalomtól – mindez egy ellenirányú dinamikát is tartalmaz. Eli ugyanis az Oskarral való találkozása előtt nem ismerte a morzeábécét és a bűvös kockát. Apróság? Meglehet. De nyomatékosítja azt, hogy Eli múltjáról ne tudjunk meg semmit azon túl, hogy a magát apjának kiadó segédje látta el őt élelemmel, emberi vérrel, azaz a férfi gyilkolt helyette (sorozatosan). Eli viselkedése innen nézve a film talán legérdekesebb komponense. A kislány eredetének homályban hagyása mindenesetre rávetíthető egy kettős alakzatra: Oskar a sztori végén nem csak abban az értelemben lesz Eli társa, hogy barátságuk előtt új távlatok nyílnak, hanem abban is, hogy bekerül a vámpirikus körforgásba, valószínűleg ő lesz Eli következő segédje, s így később akár áldozata is. (Illetőleg az álapa és a vamp kapcsolata hasonlóan indulhatott az Oskar-féle mostanihoz.)

Bár a film DVD-verziójának werk-extrájában a rendező, Tomas Alfredson nem zárja ki ezt az értelmezési lehetőséget, mégsem mehetünk biztosra. A körkörös szerkezet (Oskar a történet vége felé ugyanúgy áll az ablaknál, mint az elején: minden marad a régiben) felnyitása tehát egy újabb körnek adhatná át a helyét, ám ez a meghosszabbítás igazolható is meg nem is. (Még az elmúlás sem halálbiztos.) Ahogy Eli múltja, úgy a „furcsa pár” jövője is takarásban marad. (Márpedig közhelyszerűen a vámpírtörténetekben például az adott szereplő múltjának kibontásával szokás szimpátiát kelteni a vérszívó figura iránt.) No, az ehhez hasonló megoldások eredményezik többek között azt, hogy az Engedj be! meglehetősen összetett modális viszonyokat léptet életbe. Eli bizony – bármennyi áldozat dacára – nagyon is szerethető figura, gyermekvámpírként egyszerűen nem tud ellenszenvessé válni. (Hogy mi lesz szegénnyel, ha nem engedik be, külön esszé témája lehetne.)

Mindezt illusztrálandó hosszasan fejtegethetnénk a film jelenetszervezési eljárásának hozadékait, például a takarás/megmutatás produktív alkalmazását, mely Eli záróakciójában, a film dramaturgiai csúcspontján elképesztő, valószínűleg filmtörténeti jelentőségű képsorokban kulminálódik. Ehelyett a legutolsó jelenetre irányítanám a figyelmet, mely egy vonatfülkében játszódik. Mikor a kamera befordul a jelenetbe, még nem látjuk, hogy Oskar előtt egy doboz hever a padlón. Aztán ahogy tágul a látómező, a doboz érzékelhetővé, illetve hallhatóvá válik: Eli belülről morzejeleket küld, Oskar pedig a doboz tetejét kopogtatva válaszol.

A film tehát egy morzeábécével történő párbeszédre fut ki, de valószínűleg a nézők többsége nem érti a jelbeszédet. Vagyis a snitt ugyanabba a struktúrába zárja az információ megmutatását és eltakarását. Ennél azonban bizonyos szempontból érdekesebb, hogy mit is üzennek egymásnak a fiatalok. Eddig Oskar vagy Eli nevét kopogta le a film egyes pontjain (a morzeábécé átadásakor, később pedig az ajtón való bekéredzkedéskor), vagy hangosan kimondta a falon át küldött üzenetet; most azonban a morzekód olvasására a nézőnek jobban kell koncentrálnia. (A DVD megkönnyíti a jelenet „kibetűzését”.)

Szóval a film utolsó üzenete egy mondatértékű jelsorozat: Oskar és Eli a PUSS szóval kommunikálnak. Ez svéd nyelven természetesen PUSZI-t jelent (főnévként), s ez bizony igen beszédes. De nem pusztán azért, mert a kapcsolat újabb jelölője, hanem azért is, mert itt mintha kissé ironikus fénytörésbe kerülne a vámpírhagyomány egy fontos, központi kliséje. PUSS, kopog a morzekód – a vámpír CSÓK-ja nagymotívum helyett. A szexuális metaforikát így teszi zárójelbe a film, hiszen – mint látható – a „furcsa pár” egyéb jelekből is megérti egymást. Az Engedj be! az ilyen jellegű kitűnő ötletek miatt viszont már nem igazán vethető össze az Alkonyattal. Az utóbbi nem csak A vámpírfilm alakváltozataiban lefektetett kérdésirányok felől nézve járna rosszul, hanem azért is, mert a „svéd rokon” más nyelvet is beszél. S itt már nem pusztán a vámpírmorzéra, de olyan filmes látásmódokra érdemes gondolnunk, melyek Alfredson teljesítményét messze kiemelik a korosztályi ízlés tipikus világából.