Romák úton – forog a csakra
Magyarországi romák előadása az egykori náci koncentrációs táborban, Auschwitz-Birkenauban. A halálláger színhelyén minden év augusztus 2-án emléknapot tartanak (TASR/EPA-felvétel)
SIDÓ ZSOLT
A romák nyelvileg és genetikailag az észak-indiai népekkel rokonok, változatokban bővelkedő nyelvük az indoeurópai nyelvcsaládba tartozik. Őshazájuk feltételezhetően India északnyugati része, a mai Pandzsáb, Radzsasztán és Gudzsarát államok.
Az első írott emlék a romákról Perzsiából származik, Hamzaal-Iszfahán jegyezte le. Bahrám Gór perzsa király (uralkodott 421– 438) megkérte India királyát, Sangult, hogy küldjön zenészeket országába, aki kérésének eleget is tett. A Perzsiában letelepedett népcsoportok a 7–8. században újra útra keltek nyugat felé, Kis-Ázsiába. A Bizánci Birodalomban felvették a kereszténységet; a bizánci krónikák is említik őket mint tszinganoszokat. Másik csoportjuk Észak-Afrikába vándorolt, s innen, a Gibraltári-szoroson átkelve jutottak az Ibériai-félszigetre, ahol ma is jelentős számban élnek.
A mongol támadások, majd a török hódítás elől észak felé menekültek, s így jutottak a Balkánról a 14–15. században a történelmi Magyarország területére is. Luxemburgi Zsigmond, Magyarország királya, német-római császár menlevelet állított ki vajdáiknak, Mihály és András hercegeknek.
Vándorló életmódjukkal gyakran és sok helyütt szembekerültek a helyi törvénykezéssel, és több szigorú, kegyetlen intézkedést hoztak ellenük. Skóciában és Angliában a például a 16. században több ezer cigányt végeztek ki. Magyarországon toleránsabbak voltak velük szemben, mert szükség volt rájuk mezőgazdaságban és az állattenyésztésben, fegyverkovácsként, zenészként.
Mária Terézia (1740–1780) és fia, II. József (1780–1790) rendeletet hoztak a cigányság letelepítésére. A falvak határában telepeket jelöltek ki számukra, ahol kunyhókban laktak (cigányputrik). A letelepítési kísérlet sikerrel járt, de sok roma nyugati országokba vándorolt. A második bevándorlási hullám Magyarországra a 19. század elején kezdődött a román (oláh) fejedelemségekből. Szintén nomádok voltak, szekérkaravánjaikkal bejárták az egész országot. Rézmegmunkálással, köszörűsséggel, kosárfonással, lópatkolással és lókereskedéssel foglalkoztak. Az 1893-as népszámlálás adatai szerint a Magyar Királyság területén letelepült romák száma 275 ezer fő volt.
Sajnos a 20. század sem hozott megváltást a romáknak. A holokauszt roma áldozatainak száma becslések szerint félmillió volt.
A háború befejezése után Csehszlovákiában a kitelepített németek helyére, Csehországba és az ipari központokba vándoroltak tömegesen a romák (Ostrava, Most, Karviná). 1958-ban kötelezővé tették számukra az iskolalátogatást, betiltották nomád életmódjukat, lovaikat lemészárolták, szekereiket felgyújtották. A kommunista rendszer 1965-ben célul tűzte ki a romák teljes körű foglalkoztatottságát és a cigány falucskák, települések (számuk ekkor kb. 1300-ra tehető) felszámolását, ami kevés sikerrel járt.
Az 1966-os összeírás során 221 ezer főt vettek nyilvántartásba, 1980-ban számuk 288 ezer volt. Szlovákiában a becsült létszámuk napjainkban 400-450 ezer fő – hivatalosan azonban a lakosságnak csak 2%-át alkotják, mert vagy szlováknak vagy magyarnak vallják magukat.
A romák közös szervezetbe tömörülésének gondolata már az 1930-as években felmerült, de az első lépésre csak 1971-ben, Londonban került sor – ez volt az Első Roma Világkongresszus. Elfogadták zászlójukat – zöld és kék sáv, benne egy nyolcágú kerék – a csakra, amely a vándorlásukra utal. Elfogadták himnuszukat is – a Gélem, gélem (Mentem, mentem) kezdetű műdalt, amelyet lovári nyelvjárásban írtak, jelmondatuk pedig az Opre Roma! (Fel, romák!) lett.
A romakérdés napjainkban is megoldásra vár. Beilleszkedésüket és érvényesülésüket a társadalomba nagyban gátolja iskolázottságuk hiánya, valamint életvitelük és szokásaik elutasítása a társadalom részéről – amiért a felelősség őket is terheli.