Kedves Uram!

Levelét a háború záróestjén kézbesítették Nizzában. Az erkélyen pörkölt mandulát és mazsolát szemeztem, az itteni csodás levegő illatába és a kései Bach-éra harmóniáiba burkoltan, mintegy elmerülve az elmúlt három év káprázatába, melyet az éberséggel aligha telt közhangulat felfokozott zsibbadása csak tetézett. Ne kérdezze, hogyan, de tudomásomra jutott, hogy Ön újabban számos értekezést írt bizonyos franciákkal egyetemben, akikre levelében is több helyütt utal, nevük említésétől én azonban most eltekintenék, lévén az urakat Önnek nem kell bemutatnom. Ne vegye illetlenségnek, de egyet nem értésemnek hangot kell adjak, s bár stílusomat eddig még nem tette méltán híres kritikai elemzéseinek trágyává, egyúttal kérem, ne mulassza el megtenni, ha szükségét érezné.

Ön, bár tudja, jómagam a nagy szavaknak sose voltam híve, levelében mégis a hatalom emberben megtestesült nagyságáról számolt be, mint az ember sajátjáról, melyet nem mellékesen legalább azzal kiegészített, hogy ez a hatalom éppúgy képes a szolgákat felszabadítani, mint uraikat szolgaságba kényszeríteni. Attól félek, Ön a bolondját járatja velem. Én ezeket a szavakat Öntől elfogadni nem tudom, de mindenekelőtt el sem hiszem őket. Ön tehetséges ember, jól ért ahhoz, hogy a legmélyebb szendergéséből is lángra lobbantsa a szellemet, ezért hiszem, hogy be akar csapni, de talán még ennél is magasabb célja van. Szeretne ismét vidámnak tudni. Tudatom, játékban partnere leszek, s abból magamat alanyi jogon ki nem vonom, s kérem, bocsássa meg, hogy időnek előtte lelepleztem.

Ön, ha mégoly viccből is, de az embert érzésem szerint lealjasította, az ember és a hatalom közti pozícióbeli sorrendet összekeverte. Vajúdnak a hegyek: nevetséges kisegér születik. Ön ahelyett, hogy az egereket, melyek dühös hangzavarban lépnek világi cirkuszunk pódiumára, kinevetné, komolyan veszi. Hibát követett el ezzel. Komolyan vette őket, s a lenézést tette meg önnön alapállásául, s ezzel önmagát a magasabbrendűség látszatának hatalmával vértezte fel. Ezzel egyenesen a háborút s a diktátorokat legitimizálta. Ön a hatalmat az ember sajátjának tekinti, s ebben kell, hogy kijavítsam. A hatalom sajátja az ember, s ha ezzel nem ért egyet, Caesar, Nagy Sándor vagy Napóleon szellemét igen sokra kell, hogy értékelje, sőt, általános mérceként kell tekintenie személyükre. De őszintén kérem, gondoljon csak bele...

A hatalom az embernél előbb van. A nevetséges kisegerek, s bizonyosan tudom, hogy érti, kikre utalok most ezzel, éppoly nevetségesek maradnak, bármilyen robajjal jönnek is.

Természetesen nem javallom, hogy közelükbe merészkedjék, veszett fajta ez, még megbetegszik, és kedves felesége engem hibáztathatna a történtekért. Legyen tehát megértő, és karosszékében derüljön Ön is hasonlóképpen, mint ahogy ezt én teszem nizzai lakásomban. Goethe halálos ágyán több fényt kért, engedtessék meg nekünk, hogy egyenesen a napot láthassuk.

Üdvözlettel:

Horváth Gergő