Szomorú, ha egy olimpia könnyű

BŐD TITANILLA

Ha önnek kellett volna megválasztania az év sportolóit, kire szavazott volna?

Nehéz, nehéz… Mindent egyénileg kell értékelni, és szerintem a magyar küldöttség önmagához képest nagyon jól helytállt Pekingben. Mindenki kitett magáért, mindenki erőn felül teljesített. Az, hogy ennek csak ennyi kézzel fogható eredménye lett, azért van, mert a világban most már mindenütt odafigyelnek a sportra. Nemcsak azokban az országokban, ahol tradíciója van, hanem azokban is, ahol még csak most kezd kialakulni ez az egész, így nagyon kiegyenlített a mezőny. Mi sem tükrözi ezt jobban, mint hogy kajak-kenuban több olyan országnak is van aranyérme, ahol azelőtt nem nagyon értek el sikereket. A magyarok és a németek mindig kiemelkedtek, de most már vannak ukránok, vannak kínaiak… Vagy ott van Cseh Laci esete, aki háromszor tudott felállni a dobogó második fokára, de csak azért nem az elsőre, mert valaki nyolc aranyat nyert. Nyolcat, egymaga! Mi magyarok összesen nem nyertünk nyolcat. Ezért nem könnyű megmondani, hogy ki legyen az év sportolója, én nem tudnék választani. De nem is vagyok újságíró (nevetés).

Olyan volt a 2008-as év, amilyennek előzetesen elképzelte?

Teljes mértékben. Én erre készültem, és az elmúlt két évet ennek tudatában alázattal, keményen dolgoztam végig, hogy amikor eljön a nagy nap, amiért 15 évet dolgoztam, akkor azt a négy percet úgy tudjam megcsinálni, ahogy kell. Én ezt megterveztem, erre kiképeztem magam, és hála Istennek az edzőm, Vécsi Viktor maximálisan mellettem állt. Életemben először és utoljára – vagyis remélem, nem utoljára – két olyan mondatot mondott, amivel hihetetlen hatást ért el bennem. Két-három nappal a versenyem kezdete előtt kint álltunk Pekingben, már kételyek merültek fel bennem, hogy basszus, mikor kezdünk már, itt vagyok egy hete, már jó lenne elkezdeni. És akkor azt mondta: „Nyugi, nyugi, Ati, az ezer métert simán fogod nyerni, te vagy a legképzettebb ebben a mezőnyben.” Ez nagyon sokat segített, de korábban is sok okos dologról beszélgettünk. Például úgy mentem ki az olimpiára, hogy ez nem olimpia, hanem egy világbajnokság, csak más a neve, hisz ugyanazokkal a versenyzőkkel kell nap mint nap versenyeznem, akikkel az olimpián is találkozok. Ez kicsit megnyugtatott.

Egy volt azon kevesek közül, akik nyíltan kimondták még az olimpia előtt, hogy aranyéremért mennek. Nem volt nehéz az aranyhiány miatt egyre fokozódó nyomást elviselni?

A sportoló általában érzi, mire képes, mi van benne. Laci is csúcsokat javított, és azok világcsúcsok lettek volna, ha nincs Phelps! Egy versenyző tudja, érzi, látja, tapasztalja, mire képes, én is így voltam ezzel. Tudtam, mit érhetek el, és meg is tettem. Nehéz volt, persze, de azt hiszem, elég szomorú, ha egy olimpiai döntő könnyű…