Páneurópai piknik az egykori vasfüggöny árnyékában

LŐRINCZ ADRIÁN

A sopronkőhidai fegyház és börtön mellett kialakított parkolóból a tetthelyre vezető út csak nem rövidül; a szervek szerint mindvégig három kilométer (ezt az infót kaphatták az eligazításon), így az embernek bőven van ideje végiggondolni, mi is játszódott le e tájon kerek húsz évvel ezelőtt, 1989. augusztus 19-én.

Történelmi helyszín a Balfi-dombságnak ez a része – a rendszerváltás évében, 1989 májusának másodikán itt vette kezdetét az Európát kettéosztó vasfüggöny felszámolása, amikor Magyarország leszerelte a határőrizeti szervek megfigyelő-berendezéseit. Nem egész két hónappal később, június 27-én Alois Mock akkori osztrák külügyminiszter és magyar kollégája, Horn Gyula közösen vágta el a határzárat, hogy a nyitás fontosságát hangsúlyozza. A debreceni, soproni, budapesti és szentmargitbányai civilek augusztus 19-ére békedemonstrációt hirdettek Sopronkőhida határában Páneurópai Piknik címmel, mely fölött Habsburg Ottó és Pozsgay Imre vállalta a fővédnökséget. Ausztria és Magyarország között szimbolikusan három órára megnyílt a határátkelő, amit a helyszínen piknikező, közel hatszáz keletnémet állampolgár arra használt ki, hogy Nyugatra távozzon. A magyar határőrizeti szervek tagjai megtagadták a lőparancsot, így az esemény a két Németország, valamint Európa békés újraegyesítésének első mérföldköveként vonult be a történelembe és a köztudatba. Aztán ismét lezárult a határ, s az országban rekedt „endékások” további két hónapig élvezhették az „echte ungarische” vendégszeretet, mígnem a vasfüggöny végleg leomlott, maga alá temetve a velejéig romlott rendszert.

Szökés otthonról haza

A Civitas fidelissima, azaz leghűségesebb város (Sopron ezt a címet az 1921-es népszavazáson érdemelte ki, amikor is a környező nyolc településsel együtt határozottan a világ tudomására hozta, hogy Magyarországhoz kíván tartozni) vezetése, a Konrad Adenauer Alapítvány, valamint a Páneurópai Piknik ’89 Alapítvány kétnapos rendezvénysorozattal emlékezett a határáttörés huszadik évfordulóján. Ennek hivatalos részén megjelent a közép- és közép-kelet-európai politikai elit egy része, és jelen voltak az egyházak képviselői is – így Balog Zoltán, a református egyház 1989-ben elindított, menekülteket segítő programjának szervezője, valamint Kozma Imre atya, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alapítója.

„Irgalmasrendi szerzetes vagyok – emlékezik vissza a ’89-ben történtekre Kozma atya –, küldetésemnek mindig a mások megsegítését tartottam. Így volt ez nyolcvankilenc júliusában is, amikor körülbelül ötven-hatvanezer keletnémet állampolgár érkezett Magyarországra azzal a céllal, hogy megkíséreljék az átkelést a nyugati határon. Augusztus első napjaiban mintegy harmincezer keletnémet lepte el Budapest utcáit, parkjait, sokan a mi templomunk közelében táboroztak le, így figyelemmel kísérhettük, amint tartalékaik napról napra apadnak, holott sokkal jobb életkörülményeket hagytak maguk mögött, mint amiben mi, magyarok éltünk. Kezdtük szervezetten segíteni őket; egyetlen nap leforgása alatt létrehoztunk egy 960 főt befogadó tábort, majd további hármat létesítettünk. A négy táborban három hónap leforgása alatt 48 600 ember fordult meg. Amikor közelebb kerültünk hozzájuk, megdöbbenéssel tapasztaltuk, hogy a rabság milyen mély nyomokat hagyott bennük – féltek egymástól, tőlünk, s féltek a nyomukban lévő keletnémet titkosszolgálattól, a STASI-tól. Amikor végre elhitték, hogy nem az NDK-ba való visszatoloncolás miatt gyűjtjük egybe őket, hanem segíteni akarunk rajtuk, kezdtek fölengedni. Jó volt nekik otthon, mondogatták, csak éppen nem volt hazájuk. Elvették tőlük a pátriájukat, azt az örökséget, amit az eleik hagytak rájuk, s e nélkül nem lehet emberhez méltó életet élni. Ez bukott ki nyolcvankilenc nyarán a keletnémetekből…”

Történelmet írtak

Az emlékparkban megrendezett ünnepségen összeverődött soproniak és a környező falvak lakói kedves, megindító emlékként őrzik a „keletnémet exodust”.

„Autóbuszokkal, Trabantokkal, Wartburgokkal érkeztek a keletnémetek a ’89-es Páneurópai Piknikre – meséli Pletli Gáborné –, mi, soproniak pedig sorfalat álltunk az út két szélén. A fiam hatéves volt akkor, ő is ott állt velem, én meg mondtam neki: Kicsim, most nagyon figyelj, mert történelmet írunk! Heteken át maradtak itt az endékások, hiszen nem mindenkinek sikerült az áttörés. Volt, aki nekifutott a zöldhatárnak, de a határőrök elfogták, és visszahozták a városba. Egy nap múlva elengedték, s akkor újra próbálkozott. Egyszer sem hallottam arról, hogy a határőrök keményen léptek volna fel a határsértőkkel szemben – ők sem gondolták már komolyan, de kötelességből cselekedniük kellett.”

Legendaként kering e tájon Bella Árpád határőr története, aki a vasfüggönyön nyitott résnyi kapu felé karjukon gyerekeikkel rohanó anyák, bőröndjükben egész vagyonukat cipelő apák láttán hátra arcot vezényelt társainak, lökést adva ezzel a vén kontinens újraegyesülésének.

„Mindenki életében vannak olyan pillanatok, amikor fontos döntéseket kell hoznia, mert az egész élet néhány másodpercen múlik. Én akkor és ott helyesen cselekedtem” – vallotta később.

„Az egész magyar társadalom a keletnémeteknek szurkolt – mondja a budapesti Dr. Babó Tivadar, aki 1989 nyarán siófoki nyaralójában nyújtott menedéket a keletnémeteknek. – A változás szele meg-megcsapott bennünket, izzott a hangulat, s mi, magyarok sem akartunk kimaradni a történésekből. Segítettük hát a menekülőket, ahogy tudtuk – etettük, befogadtuk őket, így végeredményben a határáttörés a mi sikerünk is. Bár nem egy nyelvet beszéltünk, itt mindenki érezte, hogy ennek meg kell történnie, így kell lennie…”

Erős érzések hatalmában

Szép számban képviseltették magukat az ünnepségen az egykori endékások is, akik máig szívesen emlékeznek a határáttörésre és a magyaroktól kapott segítségre.

„Tizenkilenc éves voltam, amikor úgy döntöttem, meglógok az NDK-ból – meséli Robert Breitner Czuma. – Kelet-Berlinben éltem, a Fal szomszédságában, mely nap mint nap figyelmeztetett a könyörtelen valóságra; arra, hogy ha nem lépek, egész életemet szögesdrótok között kell leélnem. ’89-ben tehát Magyarországra jöttem, és a Zugligetben ütöttem tanyát. A szemben lévő házat a Stasi bérelte ki, ügynökei onnan indultak nap mint nap embervadászatra. Próbálták rábírni honfitársaimat, hogy térjenek haza, aminek fejében később legális kiutazási engedélyt kapnak az NSZK-ba. Persze nem hittünk nekik; inkább a bujdosást választottuk.”

Kozma atya címére jegyzi meg, hogy nem mindennapi ember.

„Amikor csüggedni kezdtem, elég volt, ha vállon veregetett; s én a tudattól, hogy egy idegen világban azonos hullámhosszon gondolkodó ember oltalmát élvezem, új erőre kaptam.”

Czuma Ausztrián és Bajorországon keresztül jutott el végül Nyugat-Berlinbe.

„Gyerekként nap mint nap megálltam a Fal előtt, s arra gondoltam, milyen lehet a túloldal – meséli. – Aztán egyszer csak ott álltam a másik oldalon emelkedő tornyok egyikén, s néztem életem egykori színterét. Hihetetlenül erős érzés volt…”

A harminckilenc éves Jörg Meissner az elsők között futott át 1989. augusztus 19-én az osztrák–magyar határon.

„Egy szál ruhában, üres zsebbel érkeztem az ígéret földjére – mondja –, de egy percig sem bántam meg. Azt sajnálom csak, hogy a rendszerváltás után nem léptünk fel határozottabban a kommunisták ellen, s nem távolítottuk el őket a politikai életből.”

Nos, ez az egykori keleti blokk több államában vissza-visszatérő probléma.

Börtönök és kapuk

A Páneurópai Piknik Emlékparkban Sólyom László magyar köztársasági elnök, valamint a késve érkező Angela Merkel német kancellár is beszédet mondott. Ez utóbbitól – tekintettel keletnémet származására és Helmut Kohl kabinetjében egykor betöltött szerepére – a sajtó képviselői többet vártak, a helyszínre kivonult soproni „jobbikosokból” meg a tévések kevesebbel is beérték volna. Mint azt egyikük elégedetten nyugtázta: „nagy erőkkel dolgoztak a kameráknak”; s ennek lassan, de biztosan meglesz az a haszna, hogy a nyugati sajtó egybemossa az országot a párttal.

Az ünnepség záróaktusaként a köztársasági elnök leleplezte Melocco Miklós szobrászművész Határáttörés című szoborkompozícióját, melyre magyarul és németül is felvésték: „1989. augusztus 19. Egy rab nép kinyitotta a börtönének a kapuját, hogy egy másik rab nép kiléphessen a szabadságba.”