A jövőt feltaláló mérnök
OZOGÁNY ERNŐ
Az viszont eddig csupán egyszer történt meg, hogy ugyanez a kutató a társadalomtudomány olyan kérdéseivel foglalkozzon behatóan, amelyek a halála után egy emberöltővel válnak igazi problémává. Ez nem mással, mint a magyar Gábor Dénessel esett meg, aki száznál több szabadalom tulajdonosa, miközben élete jelentős részét az emberiség jövőképének szentelte. Gondolatai annál is inkább tanulságosak, mivel látnoki erővel sötétebbre festette a jelenünket, mint amilyennek ma megéljük. Félő, hogy olyannak, amilyen hamarosan ránk vár.
A magyar technikatörténet talán legnagyobb alakja 1900. június 5-én Budapesten született Günszberg Bernát és Jakobovits Adél első fiaként. Édesapja, a Magyar Általános Kőszénbánya Részvénytársaság főkönyvelője, majd igazgatója, 1902-ben Gáborra magyarosította a nevét.
A kis Dénes a Szemere utcai népiskolában tanult, majd 1910-ben a budapesti Királyi Állami Főreáliskola diákja lett. Oroszlánkörmeit már ekkor megmutatta: 1910. október 8-án szabadalmi kérelmet(!) nyújtott az „aeroplán körhintára”, s egy év múltán, 1911. november 14-én, tehát 11 évesen meg is kapta a szabadalomlevelet. Szinte biztos, hogy a világ legfiatalabb feltalálóját tisztelhetjük személyében.
Érettségi után a budapesti Műegyetem hallgatója lesz, ahol a kor legnagyobb magyar tudósai, Fejér Lipót, Kürschák József és Rados Gusztáv a tanárai. Csakhogy ő a tudomány fellegvárába vágyik: átlép a berlin-charlottenburgi műegyetem villamosmérnöki karára. Minden gyakorlati érdeklődése dacára vonzzák az elméleti kérdések, ezért szabad idejében a német tudomány színe-java, Albert Einstein, Walter Nerst, Max Planck, Max von Laue – csupa Nobel-díjas! – előadásait hallgatja. Közben szoros kapcsolatba kerül a porosz fővárosban dolgozó magyar tudósokkal, kutatókkal, Neumann Jánossal, Szilárd Leóval és Wigner Jenővel. Hamarosan kiváló tanítványa is akad, Goldmark C. Péter, aki másfél évtized múltán megalkotja a világ első színes televíziós rendszerét.
Mérnöki diplomáját 1924-ben szerezte meg Berlinben, s a kor legmodernebb vállalatánál, a Siemens-Halske cégnél helyezkedett el, ahol 1927-ben a katódsugárcsőről írt szakdolgozatával megszerezte a doktori címet. Amikor Hitler 1933-ban hatalomra jutott, Gábor Dénes jobbnak látta hazaköltözni, így a budapesti Egyesült Izzó kutatólaboratóriumának munkatársa lett. De hamarosan meghívást kapott Angliából, így 1934-től Londonban folytatta kutatásait, a Thomson-Houston Társaság kutatólaboratóriumában is elektronikával foglalkozott, Az elektronmikroszkóp továbbfejlesztése közben jutott arra az alapvető felismerésre, ami az általa holográfiának nevezett találmányhoz vezetett.
A hagyományos fénykép tulajdonképpen a térbeli, háromdimenziós tárgyat egy síkba képezi le. Ehhez a tárgyról visszaverődő fény intenzitását kell csak rögzíteni. Gábor Dénes viszont az elektronmikroszkóp torzításainak vizsgálatakor rájött arra, hogy a tárgy térbeli elhelyezkedése is elsődleges fontosságú. Ekkor ütközött a legfőbb akadályba: miként lehetséges a térbeli információt a fényképlemezen rögzíteni? A támpontot Einstein fényelmélete szolgáltatta, aki már a 20. század elején megjósolta: lehetséges csak szigorúan egy rezgésszámú (koherens fényű) fényforrást szerkeszteni, amely képes arra, hogy a tárgyról visszaverődő hullámok fázishelyzetét is kiemelje. Ebben az időben koherens fényt csak színszűréssel lehetett előállítani, ami azt jelentette, hogy rendkívül gyenge volt a fényforrás. Gábor Dénest nem hátrált meg, kidolgozta azt az eljárást, ami a görög holosz (teljes) és a rajzolás (grafosz) szóból nyerte a nevét. Lényege, hogy a fényképlemezen nem egyszerűen a tárgyról visszaverődő fényhullámokat rögzítik, hanem a fényt kettéválasztják: egyrészt a fényforrás közvetlen fényét juttatják el a foto-lemezre, másrészt a tárgyról visszaverődő fénysugarakat. E kettő keveredéséből kialakul egy hullámfelület, amit a lemezen (filmen) rögzítenek. Az ilyen felvételen a szemlélő csak pöttyöket és csíkokat lát, ugyanis a lemez minden pontján rögzítődik a teljes kép. Ennek következménye, ha a felvételt kettévágjuk, az eredeti fényforrással megvilágítva nem a kép felét kapjuk, hanem a teljes képet, csak rosszabb minőségben. Ráadásul a hologram körbejárható, 180 fokos szögben tökéletesen térhatású képet ad vissza.
Az eljárást 1947-ben dolgozta ki Gábor Dénes, viszont megfelelő fényforrás hiányában hosszú időn át nem volt gyakorlati jelentősége. Csak a múlt század 60-as éveiben vált igazán érdekessé, amikor sikerült kifejleszteni a koherens fényforrásokat, a lézereket, amelyekkel kezdettől fogva tökéletes, ekkor még egyszínű, térhatású képeket tudtak készíteni, majd hamarosan sikerült színes hologramokat is előállítani. Ekkortól csak idő kérdése volt, hogy Gábor Dénes mikor veheti át a Nobel-díjat. Erre 1971-ben került sor.
Közben továbbfejlesztette az elektronmikroszkópot és kifejlesztette a lapos képcsövet. Ez utóbbiról lényeges tudni, hogy elektronsugárral dolgozik, ellentétben a mai plazma-, illetve folyadékképernyőkkel, az ő megoldása műszakilag sokkal igényesebb, viszont rendkívül tökéletes képet ad vissza. Ha itt lezárul a tevékenysége, már akkor is azt mondhatnánk, hogy mindent megtett. Ő viszont olyan társadalmi kérdésekre kereste a választ, amire korábban természettudósok és műszakiak alig gondoltak. Abból indult ki, hogy a műszaki fejlődés gyökeresen megváltoztatja az életmódot. A 20. század folyamán ugyanis az ipari fejlődésnek köszönhetően radikálisan csökkent a munkaidő, megnőtt a szabad idő aránya, ráadásul a társadalom egyre több fölösleges terméket kezdett gyártani a fogyasztás állandó növelésére, hogy ez gerjessze a termelést. Gábor az elsők között ismerte fel a piacgazdaság civilizációellenes hatását.
1963-ban jelentette meg nagy feltűnést keltő művét Inventing the Future (A jövő feltalálása) címen, amelyben a technológiai fejlődés okozta előnyök veszélyeire hívta fel a figyelmet. Egyrészt a nukleáris háborútól óvta az emberiséget, másrészt figyelmeztetett arra, hogy a megnövekedett szabadidő hatalmas csapdákat rejt magában.
Nyugdíjba vonulása után Olaszországban telepedett le. Nem ez a tény, hanem a társadalmi kérdések iránti elkötelezettsége volt a fő oka, hogy 1968-ban meghívták a kultúra, gazdasági élet és a tudomány vezető személyiségeiből alakult Római Klub alapítójának. E nagyszerű társaság fő célja a környezetvédelem előtérbe helyezése, a természeti források ésszerű felhasználása, a harmadik világ elmaradottságának felszámolása, az igazságosabb világrend kialakítása és a néptömegek élelmezésével összefüggő globális problémák megoldása volt. Ehhez Gábor Dénes két kulcsfontosságú munkával: az 1972-ben megjelent Érett társadalommal, valamint a Római Klub 4. számú jelentésével – az Umberto Colombo professzorral közösen összeállított Hulladékkorszak után című művével járult hozzá. Ebben felhívják a világ figyelmét arra, hogy katasztrófához vezet, ha hasznos tárgyak helyett eleve hulladékot termelünk. Immár csaknem 40 év múltán van min elgondolkodnunk: egy hét-nyolc éven át kényelmesen használható elektronikus készüléket miért kell évente – különféle akciók keretében – másikra cserélnünk, csak szaporítva ezzel a már amúgy is elviselhetetlenné váló szeméthegyeket?
Természetesen minden kutató, így Gábor Dénes számára is a Nobel-díj a legnagyobb elismerés. Előtte – 1970-ben – viszont II. Erzsébet brit királynő a Birodalmi Rend parancsnoki fokozatával tüntette ki. Érdekes módon hazai elismerése ezt jóval megelőzte, bár ennek egyértelműen politikai felhangja is volt: 1964-ben a Magyar Tudományos Akadémia – elsőként az emigránsok közül – tiszteletbeli tagjának választotta. Az esemény közvetlen előzménye, hogy 1961-ben több világhírű tudóstársával, közöttük Polányi Mihállyal, táviratot küldött Münnich Ferenc miniszterelnöknek, amelyben Bibó István szabadon bocsátását követelték. Bár e sürgetésnek nem lett foganatja, a magyar tudóstársadalom kifejezte ellenállását a korabeli rendszerrel szemben, szolidaritását Bibóval és Gáborral egyaránt. Olyannyira, hogy meghívták előadónak az 1962-es balatonföldvári elektron- és vákuumfizikai konferenciára. Ezután rendszeresen hazalátogatott. Éles szemét pontosan mutatja árnyalt véleménye az akkori magyarországi hazai viszonyokról. Ennél sokkal fontosabb az általa már akkor is globálisnak tekintett folyamatok megítélése, amelyről a Magyar Televízió képernyőjén 1972-ben beszélt: „Most már hosszú évek óta – 15 éve – kettős életet élek: fizikus vagyok és feltaláló. Ez az egyik életem, a másik pedig: szociális író vagyok. Régen rájöttem arra, hogy nagyon nagy veszedelemben van a mi kultúránk. Az egyik előrejelzési probléma: meddig folytatódhat a dolog úgy tovább, ahogyan most folyik. A másik feltalálási probléma: hogyan előzhetjük meg a katasztrófát.” A végső kérdésre már nem tudta megadni a választ: két év múltán súlyos agyvérzés érte. 1978 végén állapota annyira súlyos lett, hogy olaszországi otthonából egy walesi szanatóriumba kellett szállítani. Itt halt meg 1979. február 9-én.
A halála óta eltelt egy emberöltő alatt a világ tovább haladt a szakadék felé vezető úton. Érdemes lenne nemcsak zseniális fizikai felfedezéseire és találmányaira gondolnunk, hanem féltő szavára is. Legfőképp azért, mert amit a közelmúltban pénzügyi válságnak hittünk, mára gazdasági válsággá nőtt, kirajzolva a hamarosan bekövetkező erkölcsi, szemléletbeli és ideológiai válságot. Mert amit ő és társai előre jeleztek – a természeti és energiaforrások kirablása, a környezetszennyezés, az önpusztító életmód aligha folytatható tovább. Csak remélni lehet, hogy intő szavát megfogadjuk. Ellenkező esetben a mélybe zuhanás az egyetlen reális lehetőség a számunkra.