Nem kell félni a dzsessztől

Sárik Péter dzsessz-zongoraművész a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen diplomázott 1997-ben, azóta szinte minden zenei irányzatban kipróbálta magát. Játszott klasszikus, könnyű-, pop-, latin és világzenét, számtalan formáció alapítója, illetve tagja volt. Tavaly és idén is Fonogram-díjat kapott: a saját triójával készített Jazzkívánságműsor után a Berki Tamással közösen jegyzett Minden délibáb is az év dzsesszalbuma lett.

Sárik Péter
Arany Tóth László felvétele

JUHÁSZ KATALIN

Meglepte, hogy ismét ön kapta ezt az elismerést?

Berki Tamás miatt titkon reménykedtem benne, mert lassan hetvenéves, és rég megérdemelt volna már egy komolyabb elismerést. Ugyanakkor féltem is, hogy a tavalyi Fonogram-díj miatt pont én rontom az esélyeit, mert egymás után kétszer megkapni a díjat nem szokás. Ketten csináltuk a lemezt, de én ezt elsősorban az ő elismerésének tekintem. A Minden délibáb koncertlemez, és szinte teljes egészében improvizáció. Kettőnkről szól, meg a közönségről. Szerintem Tomi az a fajta énekes, aki a színpadon van igazán elemében, nem a stúdióban, steril körülmények között. Neki fontos az emberekkel való kommunikáció. Ezért felvettünk hat koncertet, és a legjobban sikerült dalok kerültek a lemezre.

A Jazzkívánságműsor olyan sikeres lett, hogy nemrég a második rész is elkészült. Itt is fontos szerepe volt a közönségnek, csak épp másképpen, mint a koncertlemeznél.

A rajongók választották ki azokat a dalokat, műveket, amelyeket hallani szerettek volna a mi átdolgozásunkban. Ezzel is próbáltunk közelíteni a közönséghez, anélkül, hogy hajhásztuk volna a népszerűséget. Az átdolgozások során sosem kötünk kompromusszumokat, csak épp a hallgatók felé fordulunk. A dzsessz, a klasszikus zene és egy csomó modern művészeti ág elszakadt a közöségtől. És szerintem nem jó egy szűk elithez tartozni, az elefántcsonttoronyból nézegetni, hogy ki ért meg és ki nem. Én sokkal jobban szeretem, ha jó buli van, amelyen mi történetesen dzsesszt játszunk. Féltem, hogy a szakma túl populárisnak fogja tartani a Jazzkívánságműsort, de szerencsére zeneileg is értékelték. A második rész már nemcsak trióban, hanem Micheller Myrtill énekesnővel készült. És maradt még körülbelül háromszáz teljesítetlen kívánság...

Ön kísérő zenészként is rendkívül keresett, sokan szeretnek önnel dolgozni. Ennyire jól tud alkalmazkodni?

Másképp fogalmaznék, mert már nagyon rég nem vállalok „kísérést”, illetve session zenészi feladatokat. Viszont sok duó formációban játszom. Ebben az a jó, hogy ötven-ötven százalékban vagyunk részesei a produkciónak, és nagyon gyorsan tudunk egymásra reagálni. A duókban szinte semmit nem beszélünk meg előre, hanem bedobjuk magunkat a mélyvízbe. Sőt, majdhogynem azt mondom, ebben a felállásban tilos próbálni. Tudatosan figyelünk arra, hogy ha egy-egy dal már kezdene picit „beállni”, inkább kihagyjuk, és valami mást játszunk helyette. Természetesen nagyobb formációkban is zenélek. A trió sokkal kötöttebb, de még ott is nagy a szabadság. Négy emberrel még több a fix pont, viszont sokkal gazdagabb a hangzás. Mindegyik másért szép. Gyakran kérnek fel szóló zongorakoncertekre is, de ezeket nem szoktam elvállalni, mivel sokkal inkább élvezem az együtt zenélést.

A legkisebbeket sem hagyta ki a „buliból”, néhány kollégájával gyerekeknek készített dzsesszlemezt. Mi az, amit másképpen kell nekik prezentálni ebben a műfajban?

A gyerekek rendkívül nyitottak, nekik teljesen mindegy, ki van-e írva a plakátra, hogy ez dzsessz. Az volt a terv, hogy őszinte zenét kínálunk nekik, és ez nagyon bejött. Volt egy tesztperiódus, amikor odaadtam az anyagot néhány kisgyerekes barátomnak. Azt mondták, hogy gyakorlatilag nem lehet kivenni a lejátszóból, hároméves kortól remekül működik. A másik ok, amiért megcsináltuk, az volt, hogy rengeteg gagyi, értéktelen gyerekprodukció árasztja el a piacot. És a kicsik olyanok, mint a szivacs: azt szívják magukba, amit kapnak. Ha rosszat kapnak, az ivódik beléjük a legfogékonyabb életkorban. A világ összes kincse című lemezből készült egy színpadi mesejáték is, ahol élő zenével találkoznak a kicsik, sőt ők is feljöhetnek a színpadra. Ezek után nagyon bízom benne, hogy 10–15 év múlva aktív dzsesszkoncertre járók lesznek.

Mekkora a presztízse a dzsessznek Magyarországon?

Szerintem mindig is ez volt az egyik legnagyobb presztízsű műfaj, de nyilván nem annyira népszerű, mint a popzene. Nem lehet hallani a kereskedelmi rádiókban, tehát nem jut el a szélesebb közönséghez. De például a Jazzkívánságműsor is egy átmenetet kínál: ismert dalok hallhatóak dzsesszhangszerelésben. A dzsesszzenészek ugyanolyan képzettek, mint a klasszikus zenészek, csak mi nem kottából élünk, ezért sokkal több lehetőségünk van betársulni például a popzenébe vagy a színházi zenébe. Az utóbbi tíz évben, amióta a tévés tehetségkutatók megjelentek Magyarországon, az ott felfedezett előadók zenekaraiban szinte csak dzsesszzenészek játszanak. És ha egy országnak állami szinten meg kell mutatnia a kultúráját, akkor klasszikus zenét, népzenét és dzsesszt vesz elő. Például 2004-ben az akkori zenekarunkkal, a Jazzpressionnel ott voltunk Londonban, amikor Magyarország csatlakozott az Európai Unióhoz.

Mivel foglalkozik mostanában?

Nemrég állt össze a Sárik Péter Trió Beethoven-estje, szimfóniákat, zongoraszonátákat dolgoztunk fel. Írok egy szerzői lemezt is, amely nem dzsessz lesz, inkább popzenének mondanám, de persze úgysem tudok popzenét írni. Nyolc énekes szerepel rajta a legkülönbözőbb műfajokból, Falusi Marianntól Senán át egészen Saidig, aki a slam poetry egyik vezető magyar képviselője. És mindannyian duóban is énekelni fognak, különleges párosításokban. A dalok felét már megírtam, gyorsan be kell fejeznem, mert a lemezbemutató koncert októberben lesz a MÜPA-ban.

Címkék 

Ajánló