Három este Jan Palachhal

SZABÓ G. LÁSZLÓ

Jan Palach 1969. január 16-án a Vencel-téren végső lépésre szánta el magát, így tiltakozva a szovjetek bevonulása és a kommunista diktatúra ellen. Három napig küzdöttek az életéért az orvosok, megmenteni azonban nem tudták, mivel égési sebei testének nyolcvanöt százalékát roncsolták. Tanulmányait a prágai Közgazdasági Főiskolán kezdte el, majd négy szemeszter után átlépett a Károly Egyetem történelem-politikai gazdaságtan szakára. Ott már aktívan részt vett a megszállás elleni sztrájkban, majd azon a bizonyos napon, a Nemzeti Múzeum előtt benzint locsolt a ruhájára, és meggyújtotta magát. Temetésén 800 ezer ember búcsúztatta, követői között pedig még tizenéves diákok is voltak.

Csendes, érzékeny, társai körében közkedvelt, olvasott fiú volt, írták róla a drámai történések után. Ha életben marad, példaképe lehetett volna sok nemzedéktársának. „Azt tesztek magatokkal, amit csak akartok – intette a fiatalokat Jaroslav Seifert, a kor jeles cseh költője. – Ám ha nem akarjátok, hogy mindannyian öngyilkosok legyünk, akkor ne végezzetek magatokkal!” Palach tettére sokan reagáltak a világban. Őszinte részvétét fejezte ki többek között VI. Pál pápa és Indíra Gándhí is. Külföldön (Rómában, Londonban, a svájci Veveyben és a Genfi tónál) emlékművet avattak a tiszteletére.

Agnieszka Holland az HBO-tól kapta a felkérést, hogy háromrészes filmet forgasson Jan Palachról. Az éles társadalombírálatáról ismert bátor, szókimondó lengyel rendezőnő nem kért gondolkodási időt a válaszadásra. Azonnal igent mondott. A prágai tavasz idején már a legendás FAMU növendéke volt, és politikai téren is szerepet vállalt. Hogy miért döntött a híres lódzi filmfőiskola helyett a prágai mellett? Szerette Jan Němec és Věra Chytilová filmjeit, a hatvanas évek cseh új hullámának alkotóit, akik a lengyelekkel ellentétben civil szemmel és iróniával tekintettek magukra. Amíg hazai kollégái a varsói felkelésről beszéltek nem kis pátosszal, addig Milos Forman csetlő-botló Fekete Pétere hétköznapi kalandjairól mesélt, ami teljességgel lenyűgözte a pályakezdő lengyel filmest. De Bohumil Hrabal, Milan Kundera és Josef Škvorecký műveit is falta, a cseh kultúra életének szerves részévé és páratlan tükrévé vált.

Azokban a napokban, amikor Prága már forró katlan volt a télben, Jan Palach pedig elszánta magát végső tettére, Agnieszka Holland a téli szünetet élvezte családja körében. A hírek hallatára azonnal csomagolt, és indult volna vissza Prágába, de a határon visszafordították. A beutazási engedélyt csak később kapta meg, amikor Palachot már eltemették. Évfolyamtársai azonban nem hiányoztak az események sűrűjéből. Volt, aki kamerával, még többen fényképezőgéppel örökítették meg, amit az utcán láttak. Egy hónappal később azonban már csillapodtak a kedélyek. Az emberek beletörődtek a megváltoztathatatlanba, emlékezik Agnieszka Holland. A normalizáció hulláma egyre erősebb lett, a félelem olyannyira úrrá lett a népen, hogy korábbi bátorságuk szinte elillant a levegőben.

A Palach-film forgatókönyvét Štěpán Hulík, a prágai filmművészeti főiskola növendéke írta. A nyitójelenetben Palach benzint locsol magára, a megdöbbentő történet végén pedig már a normalizációs időszak kezdetét ábrázolja Hulík. A főhősök között többen a belenyugvást, mások az ellenállást képviselik. A rendező állítása szerint Hulík nagyon érzékenyen nyúlt a témához, a forgatókönyv minden epizódja annyira valósághű, mintha ő maga is részese lett volna az akkori történéseknek.

A Bretagne-ban élő lengyel rendezőnő, Krzysztof Zanussi és Andrzej Wajda egykori munkatársa, akinek apját a varsói gettóban ölték meg, édesanyja pedig aktívan részt vett a varsói felkelésben, tavasszal kezdi el a háromrészes film forgatását.

Prága izgatottan várja, mit hoz ki e fájdalmas történetből a megalkuvásokra képtelen Agnieszka Holland.