Az elveszett kisujj
A magamfajta olvasó nem is forgathat nagyobb érdeklődéssel egy olyan könyvet, mely regényként határozza meg magát, miközben tele van képpel, levelek fénymásolatával, rajzos részekkel, naplóbejegyzésekkel, magyarázó és kiegészítő lábjegyzetekkel – kell ennél több? Az érdeklődés felkeltéséhez nem. De erre szükség sem volt, Haraszti Máriának a Pimpimpáré című páratlanul izgalmas regénye óta vártam a szerző új művét. Nos, megjelent, szép kivitelben, nagyon jól olvasható belső elrendezéssel, s mindazok, akik szeretik a kalandos, a távoli világokat a személyes élménnyel társító olvasmányokat, okkal örülhetnek, mert a mű minden ilyen irányú elvárásuknak meg fog felelni.
A Maty Rógyina a Haza Anyácska-szobor Volgográdban, s oly monumentális, hogy még a nagylábujja is nagyobb a szerző fejénél. A könyvcím tehát egy emlékmű nevére vezethető vissza, amiként a könyv is egy emlékmű: a szerző egyetemi tanulmányainak egy igen meghatározó fejezetét rögzíti s egyben utólag kommentálja is. A szerző az 1982-ik év első felét a Szovjetunióban töltötte cserediákként, Volgográdban: ennek a fél évnek a benyomásait és tapasztalatait tárja elénk. Anélkül, hogy túlságosan felfedném e benyomások és tapasztalatok milyenségét, annyi talán elárulható, hogy ezek csaknem minden képzeletet felülmúlnak. Igaz, attól függ, mennyire tekinthető a diákélet szerves részének a nélkülözés. Másrészt: arra talán számítani lehetett, hogy a hazájuktól több ezer kilométerre tartózkodó csehszlovákiai diákokat Volgográdban, harminc évvel ezelőtt egy kollégiumi szobában leginkább a hideg és az éhség foglalkoztatja. Meg az ugyanott elszállásolt további külföldi diákok, figyelembe véve, hogy a csehszlovákiaiak köre alatt a műben elsősorban lányokat kell érteni, a további külföldi diákok alatt pedig fiúkat. Összefoglalva (és durván leegyszerűsítve): hogyan lehet ezek (hideg, éhség, fiúk) ellen védekezni. Nos, valójában ez az, amihez nem elegendő a képzelet, ezt valóban ki kell próbálni, meg kell élni – a stratégia csak folyamatos kereséssel és kísérletezéssel lehet eredményes.
A mű a volgográdi kollégiumi világot mutatja be, folyamatosan haladva a valós időben, ’82 januárjától júniusáig. Jó, hogy számos kis fejezetre tagolódik, úgyszintén jó, hogy a szöveget sok-sok párbeszéd viszi előre fejezetről fejezetre. Az olvasmányosság szempontjából mégis a könyv már említett szerkesztői-tördelői eljárása a legérdekesebb: a szem önkéntelenül ide-oda cikázik a törzsszöveg és a mellette vagy alatta elhelyezett vagy beleékelődő ilyen-olyan (szöveges és képes) adalékok közt. Akárha egy kedves Ablak-Zsiráfot, egy színes-okos kalauzt olvasnánk.
Haraszti Mária előtt számos alkotó járt a Szovjetunióban (a szellem embereinek igen hosszú sorát tudnánk felállítani), legtöbbjük kisebb-nagyobb, jelentősebb s kevésbé jelentős művekben írta meg benyomásait. E munkák többsége abban is rokon a Maty Rógyina nagylábujja cíművel, hogy nem szépirodalom, hanem napló, úti beszámoló, politikai pamflet, szociográfia. A műfajon túli értékük nyilván a nyelvükben (is) keresendő, valamint és talán elsősorban a művet létrehozó alkotó tehetségében, nagyságában. A Maty Rógyina nagylábujja ebből a szempontból annyiban áttételes, hogy írója egyfelől (irodalmi alkotói értelemben tapasztalatlan) diák, másfelől többkötetes szerző. Itt és most ez utóbbi arra az előbbire épít. S nyomtalanul el is veszik benne. Vagyis itt most alig valami látszik mindabból, amiből a Pimpimpáré szerzőjének a kisujjában is több volt. Se nyelv, se varázs, s hogy regény volna, azt valóban csak a cím alá illesztett szó jelzi, más egyéb nem. Ami önmagában véve nem baj. A baj az, hogy a szépirodalomtól is távol esik, nem teremt, csak leképez. Sajnos, a vége felé már az érdeklődésem se tudta fenntartani, az internetes lábjegyzetek fölött szemrebbenés nélkül elsiklottam.
Haraszti Mária: Maty Rógyina nagylábujja. Median, 2010